egy csepp vér

hét

— Miért olyan biztos ebben, Ms. Lee? — kérdezte gondolkodás nélkül Taehyung.

— Cs...csak az vagyok. Bocsánat, de nem válaszolhatok a kérdésedre. Vannak dolgok az életben, amiket jobb nem tudni — válaszolt szigorúan, arcára komolyság telepedett, ami kicsit megrémítette Jungkookot. A fiú meg akarta akadályozni, hogy a haverjai tovább kérdezgessék Gahyeon anyját, mert tudta, hogy makacsul még több kérdést fognak feltenni neki.

— Srácok, szerintem... — kezdte, mire Jimin rápillantott, és intett a fiatalabbnak, hogy ne folytassa. Jungkook erre kérlelve nézett rá, amit a másik fiú csak ignorált.

— Nos, elnézést, Ms. Lee — köszörülte meg a torkát Jimin. —, de azt ígérte, hogy mindent elmond, viszont ez még közel sem minden.

— Tudom, tudom, de nem hiszem, hogy elmondhatnám nektek, fiúk. Nem akarok... Még egy hibát elkövetni.

Taehyung csak a szemével jelezte, hogy a nő viselkedésében van valami fura. Nyugodt volt, miközben a fiúkkal beszélt, ám a kezei remegtek, amikor csak csendben figyelt.

— Haver... — kezdte Jungkook ismét ott, ahol félbeszakították.

BUMM!

Hallatszódott valami az emeletről, lehet, Gahyeon szobájából, ami nem volt messze.

Ms. Lee csak nyelt egyet, tudatában annak, hogy újabb rossz dolog történt a háztartásban. Lehajtotta a fejét, miközben a srácok a hanggal voltak elfoglalva, és az irányába fordultak. A nő szaporán kezdte venni a levegőt, megragadva a nyakát, és valami idegen erőt kezdett érezni maga körül.

Jungkook volt az első, aki visszafordult Gahyeon anyukája felé. Egy pillanatra úgy látta a nőt, mintha horrorfilmben lenne: a szemei kifehéredtek, és hátborzongató mosoly ült ki az ajkaira. Ms. Lee megrázta a fejét és motyogott valamit, amit a fiú alig értett. Jungkook nem tudta, mit tegyen. Kiabálni akart, de egy árva hang sem jött ki a torkán. El akart futni, de meg sem bírt moccanni, mintha a kanapéhoz szögezték volna.

Ám mielőtt még a másik kettő észlelt volna valamennyit a történtekből, a nő újra normálissá vált, mintha semmi sem történt volna.

— Haver — Jungkook megragadta Jimin dzsekijét ijedten, de az idősebb csak egy apró pillantással illette, mielőtt újra figyelmét szentelte volna a fiatal asszonynak.

— Egyébként tényleg szeretném, hogy beszéljetek Gahyeonnal, de mint mondtam, ez nem a megfelelő alkalom — mosolygott, nem zavartatva magát a történtek miatt.

— Megértjük, Ms. Lee. Elnézést a kérdezgetésért, de mi csak a legjobbat akarjuk a lányának — bólintott Jimin.

— Akkor mi csa... — a srácok azon voltak, hogy felálljanak, de a nő megállította őket.

— Várjatok — nyelt egyet újra, és egy kísérteties érzés kerítette hatalmába. Még át sem tudta gondolni, hogy mit mondjon, a szavak csak spontán hagyták el a száját. — Azt hiszem, most utoljára találkoztunk, szóval mielőtt elmentek, szeretnék adni nektek valamit fontosat.

A nő felállt, hogy elmenjen valamiért, majd hamarosan vissza is tért, egy hatalmas könyvvel a kezében. A fiúknak adta, egy mosoly kíséretében.

— Ezt nektek adom, mert úgy érzem, ti srácok képesek vagytok arra, amire én az elmúlt tizenöt évben nem voltam. Viszont kérlek, ne itt nyissátok ki, hanem majd csak akkor, ha hazaértek — bólintott, aztán intett a fiúknak, hogy most már indulhatnak.

Azonban még utoljára megragadta Jungkook kezét.

— És te, Jungkook... Kérlek, vigyázz a lányomra. Ne hagyd, hogy bármi rossz történjen vele.

A fiú, aki a másik kettőnél is zaklatottabb volt, csak rábólintott.

Miért mondta ezt? — kérdezte magától, aztán csak vállat vont rá.

A három fiú tisztelettudóan meghajolt a nő előtt, nem foglalkozva a furcsa viselkedésével. Ezután elindultak a nagy könyvvel együtt, amit tőle kaptak.

Eközben Gahyeon anyukája a házból figyelte, ahogyan elmennek. Egy apró könnycsepp gördült végig az orcáján, mosolyogva.

— Drágám, hamarosan újra találkozunk. Ne aggódj Gahyeon miatt, jó kezekben lesz — motyogta magában, lehunyva a szemeit.

Aztán felment az emeletre, és kinyitotta a Gahyeon szobájába vezető ajtót. A fiatal lány álomba volt merülve, de a szobája maga volt a felfordulás. Azonban Gahyeon nagyon aranyosan festett, ahogyan békésen szunyókált.

A nő a lányához sétált, és puszit nyomott a homlokára.

— Légy bátor — suttogta, végigsimítva a lány arcán.

A zsebéből egy apró cetlit halászott elő, ami egy levél volt. Tudtam, hogy ez a nap elérkezik — a papírkát Gahyeon éjjeliszekrényén, motyogva. Aztán visszafordult a lánya felé.

Emlékezett mindenre.

Mindenre, ami a lánnyal történt, mióta a gyerekkora megpecsételődött. Az egyetlen, amit tenni akart, hogy megvédje őt még egy hasonló tragédiától, de kudarcot vallott.

A nő kezdett émelyegni, de az ajkai még mindig mosolyt formáltak. Azonban, ebben a pillanatban a könnyei megállás nélkül folytak végig az arcán.

Kifutott a fiatal lány szobájából félve, hogy felébreszti és megzavarja őt.

Ms. Lee a lépcsőkön tartott a nappali felé. Egyre jobban szédült minden lépésnél, és egyre homályosabban látott. Nehezen mozgott, és az ismeretlen erő ismét kezdte körbevenni. Megnehezítette, hogy a szegény nő lélegezni tudjon.

Aztán, egyszercsak azt vette észre, hogy vért köhög, miután leesett a lépcsőn.

Nem tudta kontrollálni a testét többé.

Nem érzett semmit.

Lassan haldokolt.

Mielőtt az utolsó lélegzetvételét is kilehelte volna, suttogott valamit magában, míg a könnyek lassan még mindig cikáztak a szeméből.

— Elkezdődött.