egy csepp vér

negyven

JUNGKOOK

Már egy óra is eltelt Gahyeon incidense óta. Még azóta is a szemem előtt lebeg a lány üveges, már-már holttestre emlékeztető tekintete, mielőtt még magához tért volna. Még mostanáig is kísértett a látványa ebben az állapotban. A srácokkal úgy határoztunk, nem mondjuk el neki, mi történt vele ez idő alatt, mert nem akartuk, hogy kiakadjon rajta. Bár, Jiyoo is a lelkünkre kötötte, hogy ne tudassuk vele...

Azért, hogy Gahyeon megpihenhessen, mindnyájan egy tölgyfából készült házacska biztonságába húzódtunk. Furcsa, hogy hogy került ide ez a ház a semmi közepére — vagy alvilágba, ha mondhatom ezt rá.

A srácokkal egy tábortűz körül legyeskedtünk, amíg a három testvér egymással beszélgetett — nos, úgy is mondhatjuk, hogy csak ketten tették.

A szemem sarkából Gahyeon irányába pillantottam, nem is tulajdonítva sok figyelmet Taehyung és Jimin jelenleg folyó diskurzusának. Majd' megszakadt a szívem azt látván, ahogyan lekonyult fejjel a földet vizslatja. Ő is, hasonlóképp hozzám, oda sem figyelt a környezetére.

Kábultnak tűnt, mióta felkelt. Arra késztetett a látványa, hogy megkérdezzem tőle, mi történt vele, amíg eszméletlen volt. Könnyen hihettem azt, hogy ismét egy rémálmot látott, de nem lehetek biztos benne, amíg az ő szájából nem hallom.

Nem akartam elhinni, hogy senki sem zavartatta magát azzal, hogy érdeklődjön a vele történtek felől, mostanáig. Tudtam, hogy talán időt akartak neki adni átgondolni a dolgokat, de ebben a helyzetben látni olyan dolog volt, amit nem bírtam elviselni. Ezért, amikor a két testvér továbbállt, úgy határoztam, közelebb lépek hozzá, és majd én kifaggatom.

— Hé, Gahyeon — szólítottam meg, de ő tekintetét továbbra is a földnek szegezte, ignorálva engem, mintha egy szellem lennék.

Megforgattam a szemeim, majd leültem mellé, és átkaroltam a vállát. Ezzel, mint gondoltam, sikerült kicsikarnom belőle egy értetlen arckifejezést az irányomba. Hatalmas mosollyal nyugtáztam ezt a tettet.

— Mióta ülsz... — kezdte, mire az ajkainak támasztottam a mutatóujjam.

— Shh... Kivételesen hagyd, hogy én beszéljek először — mondtam viccesen, ami egy apró mosolyt váltott ki belőle, és egy kicsit megcsapta az orrom. — Au, a drága orrom! — helyeztem a "fájó" pontra a kezem, túlreagálva.

— Ah, sajnálom, csak olyan nagy az orrod, hogy beleütöttem a kezem, amikor megmozdítottam — vágott vissza egy széles vigyorral az arcán.

Esküszöm, ezt egy nap majd visszakapod.

— Ó! Ezt hallottam! — kiáltott fel Taehyung.

Felé fordítottam a fejem, mire felemelte a kezét és az ujjaival béke jelet formált, majd ismét Jiminnek és Hoseoknak szentelte a figyelmét.

Anyám, az emberek manapság...

— Meg vagyok sértve — szólaltam fel ismét. — Én voltam az, aki aggódott érted, és mégis engem bántan...

— Ah, ne nyafogj, te nagyra nőtt csecsemő — forgatta meg a szemeit Gahyeon. Ismét elmosolyodott, ahogy rám nézett. — Egyébként... — tartott szünetet, elérve, hogy figyeljek rá.