egy csepp vér

huszonhét

YOOHYEON

A csend szétterjedt a szobában, mintha éppen egy angyal lépett volna be — azonban nem angyal volt, hanem egy ördög: ő volt benne a barna hajú fiú testében, aki csatlakozott a társasághoz.

Nem tudtam, hogyan kezeljem a helyzetet. Úgy hittem, bármi történik, én készen állok majd rá, hogy szembenézzek vele, de tévedtem. Egyáltalán nem álltam készen, a testem meg sem tudott mozdulni a félelemtől, az agyam pedig leblokkolt.

El kellett volna mondanom nekik, hogy mi az, ami még bekövetkezhet — és ami valószínűleg már be is következett —, és akkor most nem lennénk ebben a helyzetben.

Boldog arckifejezések jelentek meg sorjában a társaság minden tagjának arcán, látván Jimint egészséges állapotban. Összepréseltem erre az ajkaim, és azt kívántam, bárcsak láthatnám, amit ők.

Én egy szörnyeteget láttam. Egy szörnyeteget sötét és vérfagyasztó szemekkel, negatív aurával körülötte.

Földbe gyökerezett lábakkal álltam egy helyben, míg mindenki közelebb ment Jiminhez, mintha évek óta nem látták volna — mindenki, Yoongit kivéve. Ő csak állt ugyanúgy, boldogságnak jelét sem fedeztem fel rajta. Láttam a félelmet a szemében, ahogyan úgy néz az érkezett fiúra, mintha szörnyeteg lenne.

— Yoongi, nem jössz üdvözölni Jimint? — fordult meg Hoseok, kérdezve a sráctól, aki csak földre szegezett tekintettel megcsóválta a fejét.

Yoongi egy lépést tett felé, majd felnézett rá.

— Ő nem az a Jimin, akit ismerek — mormogta, ami miatt alig értettem, amit mondott.

Aztán az ajtó felé vette az irányt.

— Yoongi! — szólalt fel Jin rosszallóan, látván a fiatalabb nem túl tiszteletteljes viselkedését. Azon volt, hogy kövesse, mire felbátorítottam magam annyira, hogy megállítsam.

— Hagyd, Jin, bízd csak rám — szóltam határozottan. Ő először bizonytalanul nézett vissza rám, majd csak-csak rábólintott.

Amint intett, hogy kövessem. Habozás nélkül tettem, amire kért, még mielőtt Yoongi eltűnt volna a szemem elől.

Amikor kiléptem a folyosóra, a célszemély szerencsére még a látókörzetemben volt, ahogyan befordult a sarkon.

— Yoongi! — szóltam utána, reménykedve, hogy meg fog állni. Ám, rá kellett jönnöm, ez egyáltalán nem állt szándékában.

Fenébe.

Ha nem állítom meg, ugyanabba a helyzetbe kerülhet, mint Jimin. Csak egy negatív érzületű személy válhat nyitott kapuvá az olyan Lakók számára, mint a testvéreim. Ennek tudatában muszáj volt tennem valamit, mielőtt még rosszabbra fordulnának a dolgok.

— Kérlek, állj meg — szóltam hangosabban, ami már csakugyan megállította őt.

— Mi az? — fordult meg féloldalasan, és minden létező módon kerülte a szemkontaktust velem. A kérdés kicsit szigorúnak hangzott, Yoongi pedig frusztráltak tűnt.

— Mit láttál? — kérdeztem gondolkodás nélkül.

— Mire gondolsz? Nem értelek — tette keresztbe a karját.