egy csepp vér

öt

HOSEOK

Már egy órája volt, hogy Jungkook hazavitte Gahyeont. A többiek tovább folytatták, amit elkezdtek, én pedig Namjoon mellett maradtam.

Azt mondta, hogy maradjak, mert beszélni szeretne velem valami fontosról. Ő viszont csak, se szó, se beszéd, elment egy kis időre valahová.

Fel s alá sétálgattam az irodában, várva Namjoon visszatértére. Mindeközben próbáltam kiverni a fejemből minden szörnyűséget, ami ma történt velünk.

Az újságírói karrierem alatt most először tapasztaltam efféle történéseket.

Ezen túl, még mindig úgy gondoltam, hogy a kígyók ijesztőek.

— Helló, Hoseok — tért vissza Namjoon, és olyan volt, mintha valami ismeretlen atmoszférát is hozott volna magával, ami szanaszét terjengett a helyiségben. Leült a székére, és a könyökével megtámaszkodott az asztalon. Rám emelte a tekintetét, és intett a kezével, hogy menjek közelebb hozzá.

A tekintete a szokásosnál is komolyabb volt, szóval hezitálás nélkül tettem, amire kért. Szemeiről lerítt, hogy valamilyen gondolat nagyon terheli az agyát.

— Mi az? — ültem le az asztal melletti székre, szembe vele.

— A cikkek, amiket nem rég adtál.

— Mi van velük? — kérdeztem egyenesen. Éreztem Namjoon hangsúlyában, hogy valami nincs rendben.

— Nos... Nem hagynak nyugodni, mióta Gahyeon elájult — mondta, és lassan összepréselte az ajkait. — Hallottad, amikor azt mondta, hogy az egyik álmában csak öt testvérét látta, ugye? — kérdezte tőlem, én meg mit sem tudva róla, mire akar ezzel kilyukadni, bólintottam rá egyértelműen. — Ezen felül, az egyik cikket nagyon érdekesnek találtam.

— Miért?

— Azt írták benne, hogy az incidens után csak öt lány testét találták meg. Meg akartam nektek mutatni, srácok, miután Gahyeon elment, de amikor visszajöttem, már szőrén-szálán eltűnt. Pedig én az asztalon hagytam. Még az ajtót is bezártam, amikor elhagytam az irodát, szóval nem hiszem, hogy bárki elvihette — sóhajtott mélyet.

— Talán a cikknek köze van Gahyeon álmához — tippeltem, az államon támasztva a kezem. És akkor beugrott egy ötlet.

Namjoon csak furcsán nézett rám, felvonva az egyik szemöldökét.

— Namjoon, nem gondolod, hogy... — hezitáltam, hogyan mondjam el, de láttam Namjoonon, hogy rájött arra, mit akartam kérdezni.

— L-lehetetlen — mondta.

— Csak gondold át — erőltettem, mert túl logikusnak tűnt. Na jó, valóban tényleg túl lehetetlenül hangzott, de ha átgondolom, egy icipicit megvan rá az esély, hogy igaz legyen.

— Nem, lehetetlen — csóválta meg a fejét. — Ha igazad lenne, akkor mégis hogyan történt volna az egész?

GAHYEON

Végre beléptem a csinos szobámba, a szeretett és békés környezetbe, amit már annyira vártam. Főként ezután a stresszes nap után — ami hét fiúval kezdődött, akik újságírókként definiálják magukat, és azzal a sok furcsa szarsággal, amit ezen kívül kiejtettek a szájukon.

Azt gondoltam, minden stressz tovaszáll, amint belépek az otthonomat jelző ajtón. De nem... Jungkooknak kötelessége volt megcáfolni azzal, hogy erőszakosan a bejárati ajtóhoz kísér. Ez volt a legrosszabb ötlet, ami kipattanhatott az önfejű agyából, mert az anyukám könnyen félreért dolgokat, az apukám pedig hisz neki.