egy csepp vér

tíz

Sok minden történt Gahyeon anyukájának tragikus halála óta, kezdve azzal, hogy a fiatal lány szomorú, és hajléktalan lett.

Az egyetlen személyhez ment, akihez ezek után egyáltalán menni tudott, a nagynénjéhez. Térdre ereszkedve könyörgött a nőnek, hadd lakhasson nála.

De a nőt nem érdekelte, hiszen a lány csak adoptálva volt, semmilyen rokoni kapcsolatban nem állt vele, hogy megtegye, amit kér.

Nem akart semmit a lánytól, amikor megtudta, hogy az anyja meghalt. Gondoskodott mindenről, ami a temetéssel kapcsolatos, és nem akarta, hogy Gahyeon beleavatkozzon a dolgaiba.

A nő már a lány gyerekkora óta tartja ezt a viselkedésfajtát vele szemben. Csak akkor viselkedett vele kedvesen, amikor egy harmadik személy is szem – és fültanúja volt neki. Amikor viszont senki nem volt ott, mindig átkozta és szidta szegény Gahyeont.

Amikor elérkezett a temetés napja, a nagynénje megtiltotta neki, hogy részt vegyen rajt, mert úgy gondolta, hogy a lány az oka a testvére halálának.

Akkor úgy érezte, hogy mindent elvettek tőle.

Talán csak meg kéne ölnöm magam? — kérdezte magát, a tükröt bámulva.

Ha minden ember, akit ismertem és szerettem, már halott, talán jobb lenne követni őket — gondolta addig, amíg meg nem találta a levelet a cuccai pakolása közben, hiszen a nagynénje távozásra kényszerítette.

Felvette, és látta a címzésen, hogy az anyukájától kapta. Még egy könnycseppet elhullatott, miközben vette ki a levelet a borítékból.

Minden egyes szót elolvasott. Rövid volt, de mégis tele édes szavakkal, ami arra késztette Gahyeon örömkönnyeit, hogy felszínre törjenek.

Miután végig olvasta az egészet, észrevette, hogy valami van a hátulján. A betűk külalakjából ítélve sietségben íródott.

Szia, drágám. Régóta gondolkodtam ezen, és tudtam, hogy ha egyszer elhagyom ezt a világot, te szenvedni fogsz. Főleg, ha a nagynénjéd is jelen van.

Tudom, hogy mindent el fog venni tőled, hiszen csak a pénz az, ami foglalkoztatja.

Most adok egy utolsó utasítást, hogy ne kelljen olyan keserves életet élned.

Segítened kell nekik, azután minden jóra fog fordulni. Csak emlékezz erre... Tedd meg, amilyen korán csak tudod, mielőtt a többiek megtalálnak és megölnek.

Gahyeon frusztráltan nézte a levelet, és nem értette, mire akart kilyukadni.

— Ki az a "nekik"? — kérdezte magától, majd megrázta a fejét.

TAEHYUNG

Két hét telt el, mióta Gahyeon utoljára kapcsolatba került velünk. Mind aggódni kezdtünk miatta, elvégre most teljesen magára van maradva.

Hátratűrtem a hajam frusztráltan, ahogyan végigmentem a folyosón.

Meg kellett találnom Jungkookot. Talán tud valamit, hiszen ő volt Gahyeonnal utoljára, mikor az anyukája meghalt.

A nappali felé tartottam, gondolván, biztos ott van már megint, és picsa módjára terpeszkedik a kanapén.

— Hé, Tae — a gondolataimban való barangolásnak Hoseok hangja vetett véget, ahogy engem hívott. Megfordultam, beharapva az ajkaim.

— Hm?

— Nem láttad Namjoont sehol?

Válaszként csak megráztam a fejem, mire frusztráltság lett úrrá rajta.

— Miért keresed? — kérdeztem, a szemöldököm felvonva.

— Jiminnel tanulmányozni akartuk a könyvet, amit hoztatok, de nem nyílik ki, és gondoltuk, Namjoonnak biztos van valami ötlete. Próbáltuk leejteni mindenhonnan, de nem használt.

— Mi? Hogyhogy nem nyílik ki?

— Miért tőlem kérdezed? Ti hoztá–

Hoseokot félbeszakította Jimin kiabálása.

— Hyung, gyere vissza! Azt hiszem, rájöttem, de kéne a segítséged!

Hoseok megforgatta a szemeit és megrázta a fejét, egy mosoly kíséretében.

— Azt hiszem, ez elég ok arra, hogy visszamenjek. Majd még találkozunk, Taetae — mondta integetve, és elsétált az ellenkező irányba.

Csak bólintottam, és folytattam az utamat.

Istenre esküszöm, ha Jungkook nem lesz ott, levágom a fejét, vagy valami, amiért mindig ilyen picsa.

Főleg azon az éjjelen húzta ki a gyufát, amikor nem szólt, hogy Gahyeonhoz fog menni. Jin majdnem megölt minket, amiért hagytuk őt csak így elmenni.

De nem a mi hibánk volt! Szóval azon az éjjelen nagyon dühös voltam rá.

Sóhajtottam, mielőtt beléptem volna a szobába, mert talán megrémíteném Jungkookot, ha nem nyugszok le.

Ahogy beléptem, láttam, hogy Kookie a telefonján játszott, fülhallgatóval a fülében. Eközben Yoongi a kanapén henyélt, olyan mozdulatlanul, mint egy szikla.

Lehunytam a szemem, és vettem egy mély sóhajt, mert nem akartam rákiabálni. Azonban ezzel nem értem el semmit.

— JUANCOCK! — kiabáltam rá, az ujjammal rámutatva. Pedig még mondtam is magamnak, hogy nyugodjak le.

De rendben.

Lassan kivette a fülhallgatót, és rámnézett.

— Hyung, ezerszer mondtam, hogy ne hívj így — mondta szemforgatva. — És miért kiabálsz? Kibaszottul itt állsz mellettem.

— Csak kérdezni akartam tőled valamit — ugrottam mellé a kanapéra. — Felhívtad már Gahyeont? Ha igen, hogy érzi magát?

— Miért kérdezed?

— Ó, semmiért... Csak aznap a megmentésére rohantál, mint valami szuperhős, anélkül, hogy szóltál volna nekünk, mi meg betegre aggódtuk magunkat miattad! Tudod, Jin majdnem kinyírt minket — magyaráztam.

— Tök mindegy — dőlt hátra a kanapén. — Nem vette fel a telefont, akárhányszor hívtam, szóval ne gyere folyton hozzám, nem vagyok egy rohadt Facebook, hogy az élete minden percéről informáljalak.

— Oké, de legközelebb te se gyere hozzám, hogy milyen borzasztó napod volt, mintha egy rohadt Twitter lennék — mondtam, keresztezve a karom magam előtt.

Kis hálátlan pöcs.

— Srácok, nem tudnátok befogni? Aludni próbálok — ült fel Yoongi ásítva.

Fenébe, nem is tudtam, hogy alszik.

Hallottam, ahogy Jungkook magában szitkozódik, majd a vállamba boxolt.

A szobában egészen addig volt csönd, amíg Jimin be nem jött ujjongva Hoseokkal.

Úgy néztek ki, mint a gyerekek.

— Srácok, találjátok ki, mi történt — Jimin mosolya egyre szélesebbé vált.

— Túl fáradt vagyok a találgatáshoz, csak bökd ki — mondta Yoongi monoton hangsúllyal, érzelemmentesen.

— Nem vagy vicces, Hyung — keresztezte a karját Hoseok.

— Nem érdekel, mi történt?

— Gahyeon itt van!

— Csá — minden fej az ajtó felé fordult, ahol Gahyeon állt, egy csomó táskával a kezében. — Szóval... Merre van az én szobám? — kérdezte mosolyogva.