egy csepp vér

harminchárom

Ötödik felvonás.

NAMJOON

— Mi tart nekik ennyi ideig? — kérdezte Jin frusztráltan, miközben fel és alá sétálgatott a folyosón, megállás nélkül, mióta Yoongi és Taehyung elmentek.

Én is aggódtam miattuk, hiszen már majdnem éjjel fél egy múlt, és még mindig nem tértek vissza. Lehetek én a vezetőjük, vagy nem, mostanában úgy éreztem, tehetetlen vagyok, és semmi sem jó, amit csináltam. Mintha az agyam nem funkcionálna rendesen, és a komoly helyzetekben – mint ez is – egyszerűen kikapcsolna.

De, azt hiszem, kezdtem hozzászokni ehhez, ahogyan múlt az idő. Viszont, ha Gahyeon mostoha anyja nem írta volna le a tapasztalatait, jelenleg közel olyan bátor nem lennék, mint vagyok, hogy szembenézzek a problémákkal. Minden apró részletet leírt ától cettig, ami hatalmas segítséget jelentett a nyomozásunk sikerességéhez.

Tudom, a többi ember azt mondaná, már akkor vissza kellett volna fordulnunk, amikor még csak éppen hogy kicsírázott a fejünkben ezeknek az őrült eshetőségeknek a lehetősége. Azonban, ahogy korábban is mondtam, és ahogy most is gondoltam: be akartam bizonyítani – azoknak, akik, patkányoknak nézve minket, képletesen összetiporták az önbizalmunkat –, hogy meg tudunk oldani egy ilyen ügyet.

— Jin... Vissza fognak jönni. Biztos vagyok benne — mondtam neki biztatásképpen, hogy abbahagyja a járkálást.

Taehyung üres ágya felé sétált, és leült mellém.

— Bizonyítsd be, hogy igazad van, vagy... S-sosem bocsátok meg.

Sóhajtottam, és a kezemet az övére tettem.

— Biztos vagyok benne, hyung. Ne félj, mert Jungkook meghallja, és ismét piszkálódni fog, amiből az lesz, hogy ismét összevesztek, ez pedig újabb fejfájást fog okozni nekem — suttogtam, hiszen a szobában tartózkodó két fiú, Jimin és Jungkook már rég aludt. Látszólag.

— Tudjátok, hogy hallak titeket, ugye? — szólalt fel a legfiatalabb, még mindig csukott szemmel.

— Mit hallottál, nyuszika? — pattant fel Jin az ágyról, és a csípőjére tette a kezét. Csak sóhajtottam egyet: amikor Jin a fiatalabbakkal van, mindig próbálja boldognak mutatni magát, és oldalni a feszültséget a kicsit sem vicces humorával, amiken mégis úgy nevet, mint egy fuldokló bálna.

Szomorú, hiszen ezáltal én vagyok az egyetlen, aki látja szenvedni őt. Mindig hozzám jön, ha van valami baja, nekem pedig jó barátként titokban kell tartanom ezeket a beszélgetéseket, mert nem akarja, hogy a többiek aggódjanak érte.

— Először is, nem vagyok "nyuszika". Másodszor pedig, egész végig ébren voltam, így minden kibaszott szót hallo... Ki mer kopogni, miközben beszélek? — fordult az ajtó felé, amikor hallotta, hogy valaki kopogtatott rajta.

— Kookie, nyisd ki — utasította Jin, egy párnát hajítva a fiatalabb fele.

— Lusta vagyok.

— Én is, szóval te nyisd ki!

— Jól van, legyen, úgysincs más választásom — forgatta meg a szemét, és kipattant az ágyból, hogy ajtót nyisson.

Ahogy kitárta az ajtót, a küszöb mögül Yoongi és Gahyeon komoly arca nézett ránk. Azonnal beinvitálták magukat, majd felém és Jin felé vették az irányt.

Felálltam a helyemről, ahogyan közelebb jöttek hozzám. A pillantásukból ítélve gondoltam, mit fognak mondani.

— Mi az? — kérdeztem mégis úgy, mintha nem tudtam volna.

— El kell mennünk oda — nyeltem egyet, amikor Yoongi kibökte a tervüket. Rohadtul tudtam, hogy megint azzal a hülye tervvel akarnak zaklatni. Először egyáltalán nem tetszett, mert azt akartam, hogy mindenki biztonságban maradjon, de úgy látszott, mindenki meg akarja csinálni... Valamiért, amit én nem értettem.

Ez egy nagyon nehéz választást idézett elő nekem.

— Mondj egy épkézláb okot, miért kellene elmennünk oda — feleltem, mire Yoongi hitetlenül nézett rám egy pillanatra.

— Namjoon! Tudod, hogy Yoohyeon most nagy veszélyben van, ugye? És tudom, hogy ezt nem szabadna elmondanom, de Jimin is! Szóval, ha most nem cselekszünk, akkor mikor fogunk? Csak állunk, mint fasz a lakodalomban, és nézzük, ahogy a barátaink sorra veszélybe kerülnek? Namjoon, tudom, hogy félsz, én is, de muszáj tennünk valamit, mert nem akarom, hogy valaki közülünk az életét veszítse! — magyarázta, monológja pedig engem mély elgondolkodásra késztetett.

Jimin is veszélyben van?

Az elmém ismét kikapcsolt, és hirtelen minden, amit nem tudtam, arcon csapott. Yoonginak igaza volt: attól, hogy féltem, nem szabad hagynom mindenki életét veszélybe sodorni. Egy csapat vagyunk, úgyhogy vezetőként kötelességem mindenki véleményét tudomásul venni.

Ha feltesszük, hogy én magam vagyok a csapat, akkor én sem élhetem tovább az életem, ha az egyik felem megáll létezni. Azaz, ha hagynám, hogy a saját kiforratlanságom és önzőségem miatt valaki közülünk az életét veszítse, egy percig sem gondolkodnék azon, hogy együtt haljak-e meg velük, vagy ne. Nem lennék képes úgy leélni békében az életem, hogy tudom, én miattam haltak meg a srácok.

Yoongira, majd a mögötte álló, gyámoltalan Gahyeonra pillantottam. Láttam a reményt a szemeiben, mely ordította, hogy igent kell mondanom.

Sóhajtottam, és a számra erőltettem egy mosolyt. Éreztem, ahogyan Jin a vállamra tette a kezét, és halkan mondott valamit.

— Minden rendben, Namjoon, nem kell megtenned, ha nem tudod.

— Nem, elfogadom a kihívást... — csóváltam meg a fejem mosolyogva. — Én vagyok a vezető, és úgy gondolom, véghez kell vinnünk a tervet — mondtam, és Yoongira néztem, aki keresztbe tett karral bólintott egyet elégedetten. — Mert, ha megtesszük, lesz egy esély, hogy visszakapjuk a normális életünket.

— T-t-tényleg? Tényleg elfogadod a tervet? — vigyorgott Gahyeon, majd' kiugorva a bőréből örömében.

— Ó, istenem, elmegyünk oda? — kérdezte viccesen Jungkook, izgatottságot színlelve, ezzel Gahyeon tekintetét magára vonzva, mire csak kiöltötte a lányra a nyelvét válaszként. Gyerekesek.

— Én is a terv része vagyok? — mindannyian a felszólaló Jimin felé fordítottuk a fejünket. Felénk mosolygott, és pár könnycsepp gördült végig az orcáján. A szemei egyre szűkebbek lettek a mosolyától, boldognak tűnt. [széljegyzet: én mondom, az eyesmile királya, csak kár, hogy nincs rá magyar megfelelő]

— Jimin-ah! — szaladt Yoongi a fiúhoz, és az ágyára ugrott. De hiszen egész nap láthatta őt, miért teszi ennyire boldoggá?

— Öh, beszélgettünk... — szakította meg Jungkook a boldog pillanatot. — Szóval, mikor fogjuk kivégezni a tervet?

— Holnap reggel — feleltem egyszerűen.

— Mi?! Már holnap? — lepődött meg Jin a válaszomon.

— Igen, holnap reggel fogunk indulni, szóval a helyedben már pakolnék, mert egy hosszú kempingnek nézünk elébe, amíg ott leszünk.