egy csepp vér

harmincnyolc

Hatodik felvonás.

Gahyeonnak kinyíltak a szemei, apró fénysugarak köszöntötték, majd lassan kezdett hozzászokni az új környezetéhez.

— H-hol vagyok? — kérdezte magától. Minden, amit látott, az egyik testvére homályos körvonalai maga előtt. — U-unnie... — mondta nehézkesen, és közelebb ment a testvére alakjához.

A látomása lassan élesedni kezdett.

A testvér, aki nem Yoohyeon volt, egy vigyorral az arcán köszöntötte.

— Köszöntelek az álomvilágomban, Gahyeon. A mi álomvilágunkban — mondta Jiyoo, szélesen mosolyogva.

Gahyeon egy pillanatra lefagyott, majd realizálta a szituációt, melybe belecsöppent.

— N-ne gyere közelebb — mondta, és egy lépést hátrált. Félelem volt benne amiatt, hogy bajba kerülhet.

— Nem, Gahyeon. Nem azért hoztalak ide, hogy bántsalak. Én nem vagyok olyan, mint ők — Jiyoo mondanivalója kicsit lenyugtatta a fiatalabbat. De ez nem volt neki elég ahhoz, hogy elnyerje a bizalmát.

Jiyoo egy lépést előre akart tenni, de Gahyeon megállította.

— Ne... Maradj ott. Ne gyere közelebb hozzám, amíg meg nem bizonyosodok róla, hogy bízhatok benned.

Az idősebb sóhajtva felemelte a kezét jelezve, megértette, amit a másik kért.

— Rendben — felelt, majd letette a kezeit, és egyenesen a fiatalabb szemeibe nézett. — Mit tegyek, hogy higgy nekem?

— Csak nézz a szemembe és mondj el mindent — Gahyeon egy mély levegőt vett, még mielőtt folytatta volna. A szemei a földet kémlelték, könnycseppek formálódtak bennük. — És a minden alatt azt értem, hogy miért tértetek vissza és csináljátok mindezt? Nem is tudod, mennyi ártatlan élet lett elvesztegetve a hülyeségek miatt, amit tettetek! Válaszolj, unnie! Belefáradtam már ebbe! – egy könnycsepp szabadult fel a szeméből, és a földre pottyant. — Egy békés élet volt minden, amit szerettem volna. Boldog akarok lenni... Igen, szomorú vagyok, amiért majdnem mindegyikőtöket elvesztettem, de... Megígértem magamnak, hogy boldog életet fogok élni értetek, mert az, hogy egész életemben depressziós vagyok, olyan dolog, amit nem szerettetek volna. Ezért próbáltam túllépni — szipogott Gahyeon, és felemelte a tekintetét a nővérére. — De tévedtem... Mert úgy látszik, ti srácok még mindig nem léptetek túl rajtam. És én emiatt mit kapok tőletek? Szenvedést.

— Nem, Gahyeon... Ez az egész, ami történt, nem a mi hibá...

— Akkor kinek a hibája? — szakította félbe a testvérét. Tudta, hogy bunkónak tűnhet, de úgy érezte, muszáj így viselkednie, hiszen ki lenne még mindig kedves egy személyhez, aki az ellentétévé vált ahhoz képest, aki volt?

— Az övé...

— Kié?

Jiyoo hezitált, hogy szólásra nyissa-e a száját, de végül így döntött, mert ha elmondja az igazat, az jobbá teheti a helyzetet.

— Anyáé — mondta, Gahyeon szemeibe nézve. — Visszatért, és sosem megy el.

***

Jiyoo fogta magát, és elmondta az egész történet hátterét. Megállás nélkül mentek bele a semmiség földjének mélységébe. Minden fekete volt, amerre néztek, a talaj pedig minden lépésüknél olyan érzést nyújtott a lábaiknak, mintha vízből lenne.

— Szörnyű volt. Megfenyegetett minket, hogy öljünk meg embereket a városból, mert ha nem, rossz dolgokat csinál velünk.

Gahyeon csendben maradt mindaddig, amíg Jiyoora várt, hogy az egész történetet elmondhassa. Habár már most is rengeteg kérdés alakult ki a fejében, hagyta, hogy a testvére végigmondja, amibe belekezdett. Úgy érezte, elrontaná vele a pillanatot.

— Megpróbáltunk nem túl befolyásolhatók lenni, mert különben... — sóhajtott Jiyoo. — Totálisan a bábjaivá váltunk volna, ami azt jelenti, hogy sosem lettünk volna képesek ismét a magunk urai lenni, hiszen már benne van az agyunkban.

— Hogyan sikerült elválnod tőlük? — tett fel végül egy kérdést a fiatalabb.

— Megszöktem.

— Hogyan?

— Ez most nem fontos. Fontosabb, hogy tennünk kell valamit azért, hogy kiszabadítsuk a többieket anya álomvilágából.

— És azt hogyan fogjuk megtenni?

— Nem tudom, de azt igen, hogy több emberre van szükségünk ahhoz, hogy szembeszálljunk velük. A testvéreinknek olyan ereje van, amivel nem lehet viccelődni. És miután kiszabadítottuk őket, el kell érnünk, hogy anya örökre eltűnjön.

— Rá tudom venni a barátaimat, hogy segítsenek, és Yoohyeon unnie is velük van. Azt hiszem, ennyi ember elég lesz.

— Jó. Most, azt hiszem, visszaviszlek hozzájuk. De nem maradhatok itt sokáig, szóval gyorsan győzd meg a barátaidat!

— Hogyan értesítselek róla, amikor már készen állunk?

— Égess el egy tollat a legszebb álomfogón, amit találsz, és egy szempillantás alatt ott leszek. Rendben? Most me... — Jiyoot félbeszakította Gahyeon váratlan ölelése. Egy halvány mosoly formálódott az arcán, miközben visszaölelt.

— Köszönöm, unnie. Köszönöm, hogy visszatértél.

— Nincs mit, hugi. Most menj, és légy óvatos – mondta az idősebb, miközben eltávolodott az ölelésből.

— Rendben, unnie — Jiyoo Gahyeon szemére helyezte a kezeit, és ezzel egy kicsi émelygő érzést is biztosított neki mellékhatásnak.

Egy lassú perc elteltével minden, amit a lány hallott, csend volt. Aztán tompa hangokat kezdett hallani, amik egyre jobban fölerősödtek.

És mire feleszmélt, visszakerült a való világba.

— Hogy a faszba lehet egy teknősnek két seggféltekéje? Ez nevetséges! — szólalt meg Jimin.

— Hogy máshogy kakil szegény? — kérdezte Taehyung.

— Vagy hogyan dugják meg...

— Téged nem kérdeztünk, kisfiú — mutatott Jimin Jungkookra, aki ártatlanul egy nyalókát nyalogatott.

— Mi a frászról beszéltek, srácok? — kérdezte Gahyeon, miközben lassan kinyitotta a szemeit.

— Felébredt! — kiáltott fel Taehyung boldogan.

— Ja, ébren vagyok. De most inkább hívjátok ide a többieket, mert van egy fontos megbeszélnivalónk.