egy csepp vér

húsz

YOOHYEON

— Tényleg ezt kellene tennünk? — kérdeztem Jiyoot, aki az ajtó mellett állt. A szívem hevesen vert, mialatt a soromra vártam. Nem tudtam nyugodt maradni.

Azt éreztem, mintha valaki figyelne, és követne minket, miközben a kijárat felé lopakodunk.

Elég nehéz volt kijutni, hiszen az ajtó felső részét falapok fedték. Emiatt nem tudtunk egyszerre, gyorsan kiszabadulni, hanem egyesével kellett megtennünk, egymás után.

Természetesen a legfiatalabbat, Gahyeont engedtük mindannyiunk elé, mert a mondás szerint is a fiataloké az elsőbbség.

— Kijutott — ugrott ki a bőréből örömében Siyeon a húgunk szabadulása hírére, ám csak suttogva mert örömködni. 

— Lányok, hát mi járatban vagytok errefele? — hallottunk meg egy hangot Gahyeon kijutását követően, minek hatására végigfutott a gerincünkön a hideg és a borzongás.

Ezen kívül hallottuk Jiyoo nővérünk halk sírását is. A hang irányába fordultunk, és láttuk anyánkat, ahogy egy kést tartott a kezében.

El akartunk futni előle, a kijáraton át, de pont elállta az utunkat. Az egyik kezével Jiyoo száját fogta, a másikkal pedig a kést, amivel pedig nővérünk nyakánál hadonászott.

Szemeink kápráztak a félelemtől, ahogy figyeltük, miközben a legidősebb testvérünk teste egyre kevesebbet tartalmaz a drága életből, anyánk kegyetlensége által.

Már-már a gyomrom is felfordult a borzasztó jelenet láttán.

Mikorra Jiyoo a halál küszöbén egyensúlyozott, a nő nemes egyszerűséggel a sarokba lökte. Aztán ránk emelte a gyilkosságvágytól csillogó tekintetét.

***

— A mi épségünknek is ártott, más és más módszerekkel. Olyan módszerekkel, amiket nincs merszem a számra venni... Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy sikerült túlélnem — magyaráztam. A félelem, mely aznap este átvette felettem az uralmat, ismét visszatért, mikor a húgomnak felvázoltam a történteket. — Aztán fogalmam sincs, hogyan történt, de másnap reggel felébredtem. A sírás kerülgetett, amikor a testvéreink holttesteit felfedeztem magam körül. Szerencsére azután ébredtem fel, mikor a rendőrök elmentek, szóval el tudtam menni. Bár, járni alig tudtam a sok sebtől és vágástól.

— Át se öltöztél? — kérdezte Gahyeon.

— De... — válaszoltam egy bólintással. — Tulajdonképpen elloptam pár ruhadarabot, ami a szomszéd szárítókötelén lógott, szerencsére már megszáradtak, és viszonylag jók is voltak rám — meséltem. — Utána pedig a keresésedre indultam, de nem találtalak. Egyébként, aznap merre is jártál?

— Már azon a napon rám talált egy busani házaspár, és örökbe fogadtak — felelt, a válasz pozitívságának ellentmondó, szomorú arckifejezéssel. De, gondoltam magamban, legalább ő volt olyan szerencsés, hogy adoptálják, míg nekem akkor csak a könnyeim maradtak.

Könnyek, amiktől valamelyest bűnösnek éreztem magam.

— Történt valami? — kérdeztem kíváncsian, átkarolva a vállát, miközben ő csak lekonyult fejjel nézte a földet.

Egy halványan, alig észrevehetően bólintott rá, és letörölte a könnyét az orcájáról.

— A testvéreink... Megölték őket.

— Ah, sajnálom...

— Minden rendben, Unnie — mondta. — A múlt már a múlt, akármennyire is fáj. Tovább kell lépnem, megelőzve ezzel, hogy még jobban fájjon — tette hozzá, miközben egy apró könnycsepp végig gördült a pirosítótól enyhén rózsaszín arcán.

Fejét a mellkasomnak döntötte, én pedig nyugtatásképp a haját simogattam.

— Minden rendben, Gahyeon-ah. Csak sírd ki magad — az arcomat én is nekidöntöttem a fejének.

Csak néztem, ahogy Gahyeon egyenként megvívja a csatát a könnyeivel, és ahogy néztem, egy újabb kérdés fogant meg az agyamban.

— Egyébként, nem is mondtad még, hogyan találtál meg engem — szólaltam meg hezitálás nélkül, a szavak akaratomon kívül hagyták el a számat.

— Hát... — kezdte, beharapva az alsó ajkát.

— Na, hát hogyan?

— Ms. Choi... Ő mondta, hogy itt vagy Teguban — válaszolt. Egyértelműen láttam, hogy megválogatta a szavait, amiket kiejt a száján, mert ő tudta, bármilyen rossz szóval megbánthat.

Szóval csak mosolyogtam – kimosolyogtam magamból a fájdalmat, ami érhet.

— Ó... — ennyit tudtam csupán mondani. Mindig néma maradtam, amikor ilyesfajta témák jöttek szóba a környezetemben, mintha az agyam leblokkolt volna, és elfelejtenék minden lehetséges opciót, amit válaszolni tudnék.

— És ő... — Gahyeon kutatni kezdett a táskájában valami után. — Azt mondta, adjam ezt át neked — folytatta, egy borítékot nyújtva felém. — Később egyedül hagylak, hogy elolvashasd.

— J-jól volt, amikor találkoztál vele? Egészséges? Nincs panasza a munkahelyére? Jelen pillanatban meg van elégedve az életével? Boldog most nélkü... — Gahyeon szakított félbe, ahogyan a vállaimra tette mindkét kezét. Aggódó tekintetét az enyémbe fúrta.

Nem tudtam, hogy még mindig törődök a mostoha anyámmal. Legszívesebben sírtam volna a fájdalomtól, de nem tudtam. Mintha mára egy elhullatni való könny sem maradt volna a könnycsatornámban, mert a múltban már mindet elhasználtam.

— Kérlek, mondd el... Hogy van most? — kérdeztem ismét, mire Gahyeon tüdejéből egy nehéz sóhaj szakadt fel.

— N-nem lehet, Unnie — mondta, elkerülve a tekintetem.

Ekkorra makaccsá váltam, és megragadtam a kezét, a kutyusszemeimmel könyörögtem a válaszért. Tudnom kellett róla, nem lehet, hogy nem.

— M... Meghalt, Unnie. Elment. A testvéreink őt is megölték.

Ahogyan Gahyeon kiejtette ezeket a szavakat, egy világ omlott össze bennem.

Meg kellett volna bocsátanom, amikor felém közeledett.

Meg kellett volna védenem, amikor volt lehetőségem rá.

De nem...

Megöltem őt a saját hülyeségem miatt.