egy csepp vér

tizenöt

GAHYEON

— Gahyeon-ah! — hallottam, ahogy valaki a szobámon kívülről szólít engem.

Felálltam a székemből, befejezve a jegyzetek tanulmányozását, amiket Jintől és Namjoontól kaptam nem sokkal ezelőtt. El sem hiszem, hogy három napba telt nekik kiolvasni azt a könyvet.

— Igen? — kérdeztem, amint megpillantottam Hoseokot. — Miben segíthetek?

Mielőtt még belekezdett volna a mondandójába, nekidőlt az ajtófélfának.

— Yoongi kíváncsi, el akarsz-e menni vele és Jiminnel egy kis kirándulásra.

— Hova? — kérdeztem kíváncsian, ajkaimmal félmosolyt formálva.

— Azt nemtom' — vonta meg a vállát —, csak azt, hogy köze van hozzá a másik testvérednek, tudod, aki még él. Ők a detektívek a csapatban, és szerintem a nyomozást veled szeretnék elkezdeni.

— Most akarják kezdeni? — kérdeztem kikerekedett szemekkel. Félig izgatott voltam, de félig féltem is, hiszen ki tudja, valóban megtalálják-e a testvérem, vagy nem.

És a valódi kérdés: megtaláljuk-e azelőtt, mielőtt ők?

— Hát, igen. Most a földszinten várnak.

— Oké, mondd meg nekik, hogy mindjárt megyek, csak el kell intéznem pár dolgot.

— Oké! — vigyorgott, miközben tetszésnyilvánításképp felemelte a hüvelykujját.

Lerohantam a lépcsőn olyan gyorsan, amennyire csak bírtam, a hátizsákommal együtt. Aligha értettem bármit is a detektíves cucchoz, szóval biztosra mentem azzal, hogy telepakolom a táskát mindennel, amire csak szükségem lehet.

Ahogy leértem, megpillantottam a fiúkat a bejárati ajtónál, akik, mint mindig, ma is csinosak voltak. Habár, átlagos hétköznapi ruhát viseltek, rajtuk mégis úgy festett, mintha Gucci lenne.

— Csá — sétáltam eléjük hatalmas vigyorral.

—  Sokkal jobban megvárattál minket, mint ahogy hittem — bújtatta a telefonját a zsebébe Jimin.

— Ja, már tökre elfáradtam abban, hogy rád kell várnom — tette hozzá Yoongi.

— De te mindig fáradt vagy, nem? — kérdeztem.

— Én... Igazad van, de ez most nem számít. Olyan korán kell elindulnunk, amilyen korán csak tudunk, nehogy besötétedjen — magyarázta az idősebb, a kulcstartóhoz sétálva, hogy elvegye az autó slusszkulcsát, majd kinyitotta az ajtót, Jiminnel pedig követtük a kocsihoz.

— Miért siet ennyire? — súgtam Jimin fülébe, hogy csak ő hallja.

Halkan kuncogott egyet.

— Nem akarja, hogy Jin megint megharagudjon rá. Egyszer késő este értünk haza, Jin sem volt jó passzban, és érthető módon, kicsit kikaptunk tőle.

— Hát igen, az elég szar — helyeseltem, mikor a kocsihoz értünk.

Jimin az anyósülést foglalta el, míg én hátul kaptam helyet.