egy csepp vér

négy

GAHYEON

Végre magamhoz tértem, de a testem még mindig túl nehéznek bizonyult ahhoz, hogy megmozdítsam. Még a szemeimet sem tudtam kinyitni egy ideig. Kényelmetlenül éreztem magam, és a környezet is olyan más volt, mint előtte.

Próbáltam felülni, és kinyitni a szemem. Azt hittem, menni fog, de nem...

Ugyanabban a ködös erdőben találtam magam, mint amit az álmaimban szoktam látni, de másmilyen érzés kavargott bennem. Általában béke uralkodik, de ezúttal érezni lehetett a nehézséget a légkörben.

Ismét nehéznek találtam a mozgást, de most még a lélegzést is.

Éreztem valaki leheletét a nyakamon, ahogy a kezeit az arcom két felére tapasztotta. A fülemhez közeledett az illető, és suttogott.

— Nem kellett volna megtenned, Gahyeon, és most annak... valaki meg fogja fizetni az árát...

Felültem, levegőért kapkodva, ám teljes biztonságban találtam magam az ágyon, és realizáltam, hogy ez csak egy álom volt. Tudtam, hogy csak egy álom, de... megrémültem. Ez után csomó kérdőjel vetődött fel bennem.

Ki volt a személy, aki beszélt hozzám?

Talán az egyik testvérem volt az?

Ez a személy figyelmeztetni akart?

Mire akart figyelmeztetni?

— Gahyeon — szakította félbe a gondolataim a szobába belépő Hoseok, kezében egy vizespalackkal, a mosolya pedig közel olyan meleget árasztott, mint a Nap. — Végre felébredtél. Hogy érzed magad?

— Jól. Amúgy, történt valami rossz, amíg eszméletlen voltam? — kérdeztem, miközben próbáltam kiverni a fejemből az előbbi rémálmot.

— Ez egy hosszú történet — ült le az ágyra, mellém. — Csomó minden történt, miután elájultál — amíg beszélt, lecsavarta az üvegről a kupakot.

— Mi történt?

— Pár rettentő furcsa szarság — nyelt egyet, mielőtt még beleivott volna a palackba. Furán néztem rá, és mondtam, hogy nem nagyon értem, mire gondol. Ezután kiengedett egy mély sóhajt, és folytatta. — A lámpák az egész szobában hol fel, hol lekapcsolódtak pár percen keresztül, aztán minden elsötétült. Jungkook mondta, hogy nagyon magas lázad volt, amikor az orrod vérezni kezdett. Nagyon megijedtem! A könyököm is bevertem az asztalba.

— Várj, hány órát aludtam?

— Nagyjából ötöt.

— Mi? Haza kell mennem! — jelentettem ki és megpróbáltam felállni, de Hoseok megállított.

— Várjál még, Jungkook és Namjoon ki fognak nyírni engem, ha hagylak elmenni anélkül, hogy velük találkoznál előtte! Először hozzájuk kell kísérnem téged.

— Nem kell, hyung — hallottuk Jungkook hangját, amikor belépett a szobába nagyon komoly arccal. — Hogy érzed magad?

— Valaki aggódik — köhintett Hoseok, mire Jungkook szúrós pillantást intézett felé. — Jó, befejeztem.

— Jól vagyok, de haza tudnál vinni? Van egy szaros napirend, amit nem szabad megszegnem, és mindjárt takarodó...

— Hazaviszlek, de előtte beszélj Namjoon hyunggal.

— Mi? Miért?

— Fontos dolog miatt.

NAMJOON

Gahyeonra vártam az irodámban, amikor hallottam, hogy már ébren van. Taehyung és Jin mellettem voltak, amíg Jimin és Yoongi bealudtak a kanapén.

— Namjoon hyung, el kéne hoznunk ide — játszadozott az ujjaival Taehyung. — Tudnia kellene róla.

— Taehyung, te is tudod, hogy ez neki túl veszélyes, ugye? Azok után, ami ma történt vele, úgy gondolom, csak rosszabb lenne neki — mondta Jin hyung.

— Jin hyungnak igaza van. Jobb lenne, ha nem tudnánk meg, mi más történhet még vele.

— Ja — biggyesztette le az ajkát Taehyung.

Ekkor kopogást hallottunk az ajtón, ami a tervek szerint Jungkook volt, nyomában Gahyeonnal és Hoseokkal. Sóhajtottam a megkönnyebbüléstől, ahogy konstatáltam, hogy Gahyeon már jobban volt. Amikor láttam, mi történt vele korábban, úgy éreztem, én vagyok a felelős az épségéért.

— Namjoon, kerestél.

— Igen. Csak meg szerettem volna köszönni a sok segítséget, amit adtál nekünk. Jungkook már készen áll rá, hogy a biztonságod érdekében hazavigyen.

— Szóval, többet nem találkozom veletek, srácok? — kérdezte csalódottan.

— Attól tartok, nem, Gahyeon.

— De várjatok! Tudok még segíteni! Egész életemben az incidens után nyomoztam! — magyarázta a lány, könyörgő szemekkel. Én csak sóhajtottam, és megráztam a fejem.

— Sajnálom, nem engedhetem.

— De kérlek! Szükségem van rátok, srácok...

— Miért akarsz ennyire csatlakozni közénk?

Gahyeon a földet nézte, és nyelt egyet.

— Én csak... — nézett fel rám, határozottságtól csillogó szemekkel. — Találkozni akarok velük.

— Ők már halottak — ráztam meg a fejem, nevetségesnek találva Gahyeont. Bár, úgy tűnt, rendkívül távol állt tőle, hogy ezzel vicceljen. A szemével engem fürkészett, és még csak jelét sem mutatta annak, hogy szarakodna velem.

— Pont ezért akarok találkozni velük — mondta halál komolyan, mire a lámpák ismét fel-le kezdtek kapcsolgatni, hosszú időn keresztül. A srácok meglepődtek, némelyek még sikolyt is hallattak félelmükben. Különösen Hoseok, amire Jimin és Yoongi is felriadt. Viszont Gahyeon... Ő nem reagált semmit, mintha nem is észlelt volna semmit a történtekből.

Én is szintúgy megrémültem, de próbáltam higgadt maradni, és a félelemnek semmi jelét sem kimutatni. Csak Gahyeont figyeltem, aki olyan komolyan nézett rám, mint még soha.

— Tényleg ezt akarod? — kérdeztem tőle.

— Igen.

— Akkor nincs akadálya — feleltem, egy kicsit feszengve érezve magam. Egyáltalán nem akartam őt kitenni ennek a dolognak. Viszont nem hiszem, hogy jelenleg volt más választásom.

— Tényleg? — kérdezte a lány, szemében megcsillant az izgalom szikrája. Majd' kiugrott a bőréből örömében, és ez volt az a pillanat, amikor a fények abbahagyták a villódzást.

Amikor mindez véget ért, láttam, hogy Hoseok levegő után kapkod, miközben Taehyung rácsap a hátára, Jin hyung és Jimin pedig éppen csak befejezték az ölelkezést. Addig Yoongi hyung... őszintén szólva, ő ugyanolyan nyugodt volt, mint eddig.

— Akkor, hol kezdjük? — kérdezte a lány, akinek az arcát hatalmas mosoly szegélyezte.

— Ott, hogy most hazaviszlek — mondta Jungkook, kitoloncolva Gahyeont a szobából.

— M-mi? De miért? — kérdezte meglepetten, elhúzódva Jungkook elől.

— Mert elegem van ebből az egész szarságból mára — sóhajtotta.

Eseménydús egy nap volt, mit ne mondjak.