egy csepp vér

harmincnégy

GAHYEON

Éreztem, ahogyan a hideg szellő fájdalmasan megcsapta az arcom, így félig kinyitottam a szemem, hogy felmérhessem a terepet.

Az volt az utolsó emlékem, hogy elalszok a kisbusz belsejében, mögöttem Jungkookkal, de a jelenlegi homályos látomásomból ítélve nem ez volt a helyzet. A világ sötét fátyolt húzott magára, az erdő szaga pedig kellemetlenül megcsapta az orrom, mitől libabőrös lettem.

Valami nincs rendben.

A rémálmaim, amik ezelőtt voltak, kezdtek eltünedezni, mióta unnie adott egy álomfogót, de akkor... Miért tértek vissza ilyen hirtelen?

Felnyögtem, mikor a fájdalom erősebbé vált, mint azelőtt. A hirtelen ért hatástól alig tudtam megmozdulni, amitől úgy festettem, mint egy földön fekvő holttest.

— G-gahyeon-ah! — hallottam kiáltást a háttérben. A hang hatására nyugalom áradt szét a testemben, de egyúttal össze is zavart. Igen, valaki az én nevemet sikította, mint az összes többi múltbéli rémálmomban, azonban ez másmilyen érzést adott.

Úgy értem, nem tűnt olyannak, mint aki csak meg akarna ijeszteni. Sokkal inkább: segítségért kiáltott.

Megpróbáltam felkelni, ahogy megint meghallottam a nevem, és ezúttal az érzésem is bebizonyosodott, hiszen tényleg segítségért kiáltott.

— Gahyeon-ah! Értem jön!

A szemeim, amik az előbb még csak félig voltak nyitva, teljesen kinyitódtak, a fájdalom a testemből pedig egyik pillanatról a másikra tovatávozott, mintha mi sem történt volna.

Azonnal felálltam, és minden lépést nehéznek éreztem, amit tettem.

— U-unnie? — kérdeztem, és tisztán láttam a leheletem a hidegben. A lábaim remegtek, de elindultam a hang irányába.

A távoli ködből valami fehér alak tűnt ki, aki felém fut, mögötte valamivel, vagy valakivel, akire nem számítottam.

Majdhogynem közel voltak hozzám, így megálltam ott, ahol voltam. A félelem és idegesség feltöltött belülről, ahogyan az irányomba tartottak, azonban, ehhez képest mégis képtelen voltam megmozdulni ijedtemben. Az agyam teljesen kikapcsolt arra az időre.

Azonban, mielőtt még elértek volna...

— Gahyeon! — Jungkook ébresztett fel a rémálomból, agresszívan rángatva a vállam. — Hé, jól vagy? — nézett rám, és belemélyesztette a mutatóujját az orcámba. — Sírtál álmodban...

Eltoltam a kezét az arcomtól, és másfele néztem. Nem akartam, hogy lássa az arcom, ami valószínűleg egy kicsit belepirult a tettébe.

— J-jól vagyok. Köszi, hogy kérdezted — mondtam, ügyelve arra, hogy ne remegjen a hangom.

A francba, te szívverés, nem tudnál egy kicsit lecsillapodni? A többiek alszanak, és ha tovább folytatod, felébreszted őket.

A mellkasomra tettem a kezem, és ezzel próbáltam egy kicsit kontrollálni a szapora dobogást. Viszont Jungkook egyáltalán nem segített, sőt rontott azzal, hogy szembefordított magával.

— Említettél egy nevet álmodban — közölte, és felvonta az egyik szemöldökét. Nyeltem egyet, hiszen fogalmam sem volt róla, miről beszélt.

— Nevet? — kérdeztem.

— Igen, megállás nélkül azt hajtogattad, 'Jiyoo unnie'. Ismered őt? — abban a pillanatban ledermedtem, ahogy meghallottam az ismerős nevet, ami elhagyta a száját. Gondolatok és ötletek vetődtek fel bennem a rémálmommal kapcsolatban.

Ő volt az, akit láttam? Ám, azon nyomban ki kellett ráznom az ideát a fejemből, látván a fiú válaszra váró tekintetét.

— Ismerem — bólintottam, és semmi mást nem adtam hozzá, mert gondoltam, hátha megbánom később.

— Ki ő? Csak nem az egyi...

— Jó reggelt! — szólalt fel Taehyung, félbeszakítva a fiatalabb fiút mögöttem.

— Hyung, este tizenegy van — válaszolt Jungkook szemforgatva.

— Nem érdekel, mindig reggel van, amikor azt mondom. Nem látjátok ezt a verőfényes napsütést, ami szétterjed a kocsiban? Itt tartózkodik a nagy Nap, és rosszul esik neki, hogy nem veszitek észre. Igaz, Hobi? — nézett el az említett felé mosolyogva.

— Igen! Itt van maga a Nap, személyesen! — válaszolt Hoseok, levegőbe emelve a kezét.

— Látod? — kérdezte Tae önelégülten, mint aki éppen egy vitát nyert. Egy elég gyerekes vitát, hogy pontos legyek.

— Áh, tök mindegy, hyung. Aludj vissza!

— Ne mondd meg, mit csináljak — szorította ökölbe a kezét az idősebb. — Gyere ki a hóra!

— Srácok, nem tudnátok abbahagyni, még mielőtt én állítalak le titeket? — csatlakozott a beszélgetésbe Seokjin, egyenesen a vezetőülésből, szavaiból tiszta őszinteség volt kihallható. Ezzel pedig a két, gyerekekként viselkedő fiú úgy nézett rá, mint egy szörnyetegre.

Sóhajtottam egyet a megkönnyebbüléstől, mikor realizáltam – el kell ismernem, de Taehyungnak hála –, hogy nem kell megválaszolnom Jungkook kérdését. Nem akartam választ adni rá, és azt sem tervezgettem, hogy valaha fogok.

Csak hallgattam a srácok piszkálódását a nap hátralevő részében. Mivel már hozzá voltam szokva ehhez a viselkedéshez, most sem tanúsítottam neki meglepődést. Ám, miközben hallgattam őket, észrevettem, hogy Yoohyeonnak nyílnak a pillái.

Igen, ezen a reggelen már kifejezetten jól volt, nekünk pedig tippünk sincs, hogyan, vagy mitől. Minden fekete ér, ami aznap este behálózta a testét, egyik napról a másikra semmivé lett. Ő pedig mostanáig sem akarta elmondani, minek okán.

Csak annyit mondott, hogy elmondja, ha megtalálja rá a megfelelő alkalmat.

— És az az alkalom most jött el, Gahyeon — szólalt fel a nővérem hirtelen, ami nagyobb meglepődést váltott ki belőlem, mint az előbb a srácok mélyre hatoló diskurzusa.

— Mi a frász, te olvasol a gondolataimban?

— Az arcodra van írva, mit gondolsz, kis buta. Amúgy meg, nem kérdeztél hülyeséget, mert már akkor is olvastam a gondolataidban, amikor először találkoztunk oly sok idő után — magyarázta. — Csak nem akartam elmondani, de ez most nem való ide, kérdezz rá később, ha szeretnél. Jelenleg van valami, amit adnom kell nektek, még mielőtt a városba érünk.

— Mi az? — kérdeztem, ő pedig előhúzta a táskáját, és egy aranyozott dobozt vett ki belőle.

— Nem akartam eddig odaadni, mert azt szerettem volna, hogy magatok csináljátok meg őket, de, mivel lusták vagytok, és nem csináltátok meg, kénytelen voltam én megtenni helyettetek — kinyitotta a dobozt, amelyben színes álomfogók foglaltak helyet. Az összesnek megvolt a saját, külön csodája és bája.

— Azt a kurva, ezek gyönyörűek — szólalt meg Jungkook ámulva, amitől egy kicsit rám hozta a frászt, mert nem tudtam, hogy egész végig hallotta a beszélgetésünket.

— Azta! És ezek mire kellenek? — kapcsolódott be Taehyung a beszélgetésbe, csillogó szemét legeltetve a dobozon.

— Mondjuk csak azt, hogy... Ezek voltak azok, amiktől visszaszállt belém az élet.