egy csepp vér

harminchét

SEOKJIN

— Oppa.

Lassan kinyitottam a szemeimet egy ismeretlen hang hallatára. Nem tudtam megmozdítani a fejem: az egyetlen, amit láttam, a sátor teteje volt. Sőt, alig tudtam megmozdítani bármelyik testrészem is, mintha hozzá lennék láncolva a talajhoz. Kinyitottam a számat, hogy segítséget kérjek, de egy hang sem jött ki a torkomon.

Elkezdtem rettegni.

— Oppa.

Ismét hallottam, de ezúttal mélyebb tónusban, mintha nem is ember hangja lenne egyáltalán. Próbáltam ráfogni az egészet a képzelőerőmre, arra, hogy csak halucinálok.

De nem tettem. Ezután azt észleltem, hogy fehér füst vesz körbe – mintha már hallottam volna erről a jelenségről korábban... –, én pedig megremegrem a félelemtől. Nem tudtam mást tenni, csak figyelni, ahogy lassacskán a füstből egy lány alakja formálódik.

Túlságosan valóságos volt, de én nem akartam hinni a létezésében.

Felém hajolt, mindenféle érzelmet elrejtve arcáról. Éreztem, ahogyan a lehelete az arcomhoz ér, s lassan libabőrösre csipkedi azt. Nem akartam hinni a szememnek, mégha tudtam is, hogy a valóságot látom: tudtam, csak magamat ijesztem meg, ha elkezdek hinni benne. Belégzés. Kilégzés. Belégzés. Kilégzés. Ezt ismételgetve próbáltam lenyugtatni magam.

— Hm, nem ijedsz meg tőlem? — szólalt meg, ajkával vigyort formálva. — Handongnak tetszik az effajta viselkedés — tette hozzá, felfedve előttem a nevét.

Felült, majd kuncogva a fejét rázta.

— Rossz érzés, hogy nem tudsz mozogni, nemde? Ne aggódj — tartott egy kis szünetet. — Legközelebb hagylak majd mozogni... Feltéve, ha látjuk egyáltalán még egymást.

— Handong-ah! Ne játszadozz folyton az emberekkel. Van fontosabb dolgunk is annál! Tudod, a... — a folytatást már nem hallhattam, mert megszűnni látszott az előbbi látomás, és ismét meg tudtam mozdulni.

— Ahj, rendben, Sua... — a lány, aki az előbb még egy helyen tartózkodott velem, még egy utolsót szólt, aztán végleg eltűnt.

Mielőtt még felülhettem volna, magam előtt láttam Taehyungot, ahogyan agresszívan a vállamat rángatja.

— Hyung! Már fél órája próbállak felébreszteni!

— Pontosabban csak három perce — helyesbített Jungkook.

— Fogd be...

— Hány óra van? — kérdeztem, miközben ülő helyzetbe emelkedtem.

— Hajnali öt — mosolygott Taehyung udvariasan.

— Haver, még korán van. Mi olyan fontos, hogy félbe kellett szakítanod a szépítő alvásom? Táskás lesz a szemem, tudod — magyaráztam.

— Hát... Tudod... — döntötte oldalra a fejét, miközben az ujjait birizgálta. — Segítened kellene.

— Mégis miben?

— Nem találjuk Gahyeont... Yoohyeon pár perce vette észre, hogy nyitva van a sátra.

— Mi? — hirtelen egy csomó gondolatfonál hálózta be az elmém, mint egy pókháló. Nem gondoltam volna, hogy történik valami... Már elhittem, hogy biztonságban vagyunk, de úgy néz ki, mégsem.