Kísérletből Szerelem (MarkSon ff.)~Befejezett~

25. Fejezet

Mark

Félek újra az iskola környékére jönni, utoljára akkor léptem át ennek a pokolnak a küszöbét, amikor Wonho gúnyolódott rajtam.

Zeloval már rég beszéltem, remélem még szóba áll velem, lelkiismeret furdalásom van, amiért se szó, se beszéd leléptem innen, még őt sem értesítve hollétemről. Mondjuk ő is felvehette volna velem a kapcsolatot, úgy látszik, ő sem kíváncsi rám.

A bejáraton belépve megremeg lábam, nem akarok Wonhoval találkozni, én akartam visszajönni ide, mégis rettegek az iskolába belépni.

A szekrényemhez léptem, hogy kivegyem tankönyveimet, amiket nem otthon tartottam, nem tudtam őket hazavinni, - mert kénytelen voltam bezárkózni-, és elrakjam gördeszkám, mivel azzal járok iskolába.

Sokkosan állok előtte, az egész szekrény tele van irkálva szörnyűbbnél szörnyűbb szitokszóval, mely identitásom gyalázza meg.

Hogyan jöhettek rá, egyáltalán kinek jó az, hogy szenvedek?

A szekrényt kinyitva rengeteg szivárványos, vagy fehér cédula hullott ki belőle, mindegyikre olyanok írva, mint „mocskos buzi, fasszopó, hímringyó, dugnálak stb. „

Szemeimben könnyek gyűlnek, a szekrény ajtajába vágtam öklöm, az sem érdekel, ha eltörik a kezem.

Miért fáj az nekik, ha a férfiak tetszenek? Senkinek semmi köze hozzám, nem ítélkezhetnek felettem, mégis kirekesztenek, és mocskos jelzőkkel illetnek. Ezt érdemlem? Mit ártottam én másoknak?

- Mi az Markie, nem kaptad meg a napi farok adagod? Csak szólj, és segítünk a helyzeten -vihogott fel a hátam mögött pár évfolyamtársam.

- Hagyjatok békén !- hullott le egy árva könnycsepp arcomon.

- Csak nem felpofozol, mint egy hisztis liba, vagy visítani fogsz? - szorította meg csuklóm.

- Nem, de szívesen lelohasztom azt a kurva nagy egód, Kris! - morogtam, majd egy hirtelen lendülettel, ágyékába térdeltem.

Összerogyott jajgatva a padlón, ölére szorítva kezét. A többi csak nevetett rajta, én pedig gyorsan becsaptam a szekrényem ajtaját, és rohantam el. Nem a legférfiasabb tettem, de egyedül három ellen, lehetetlen feladat számomra.

A terembe belépve, minden szem rám szegeződött, nem szólt senki, csak bámultak, inkább szólnának be, de ezeket az undorba rándult arckifejezéseket hagynák abba.

A helyem elfoglalta valaki, így nem bújhatok el a sarokban, mint régebben, ahol nem figyel rám senki.

A helyem elbitorlója egy helyes, fekete hajú fiú, aki nagyon ismerős nekem. Nem lehetett még itt, amikor rendszeresen jártam suliba, szóval új diák. Az ő arcán nem láttam semmilyen undort, megvetést, csak mosolyogva nézett szemembe.

Hirtelen ért a felismerés, ez a mókusra hajazó pofi eltéveszthetetlen, vele enyelegtem a szórakozóhelyen.

Vajon ő is felismert engem, vagy elfelejtette a pia miatt az egész éjszakát? Remélem az utóbbi variáció válik valóra.

Az sem tudott lekötni, hogy egy másik osztálytársam gúnyolódik rajtam, a többi kacag a „király meleg viccén", csak őt figyeltem. Mivel máshol nincs üres hely, csak mellette, így felé vettem az irányt.

- Szia, leülhetek? - kérdeztem, letörölve könnyeim.

- Minseok ne engedd, még megfertőz! - figyelmeztették, a velem szemben ülőt, a szavába vágva.