Kísérletből Szerelem (MarkSon ff.)~Befejezett~

42. Fejezet (VÉGE)

Jackson

Sírástól feldagadt,  vörös szemmel figyelem Markie csodaszép arcát,  ahogy egyenletesen veszi a levegőt,  édesen szunyókálva,  nem törődve azzal, mennyit aggodalmaskodok miatta. 

Már két teljes napja tengődik az álmok birodalmában,  amióta az égő épülettől távolabb rám támaszkodva eszméletét vesztette.

Szegény rengeteg fájdalmon ment keresztül,  amik nem csak fizikai sérülések,  annál sokkalta fájdalmasabb nyomok maradtak szívében.

Borzalmasan érzem magam tetteim miatt, elárasztotta elmém a düh,  a harag,  emiatt nem tudtam kontrolálni ösztöneim. Ha önmagam lettem volna,  eszembe se jutott volna Zelot bántalmazni,  nem érdemelte meg a halált.

Itt fekszem szerelmem mellett az ágyban,  remélve, hogy felébred, az sem érdekel, ha megutált, csak keljen fel.

A vágások nyakán még ott virítanak,  emlékeztetve arra,  hogy mennyire idióta voltam,  egy kis féltékenykedés miatt majdnem elveszítettem a párom. Ha aznap nem csinálok cirkuszt,  nem rabolják el,  és nem szenvedett volna.

Nem az ütött szíven,  hogy az apámnak se mondható szörnyeteg rajtam is kísérletezett,  hanem Markot bántani merészelte.  A piros köd átvette felettem az irányítást,  aminek nem kellett volna bekövetkeznie. Zelo most is közöttünk lenne,  de elrontottam mindent. 

Markie hangja ébresztett rá,  én nem vagyok egy vérszomjas vadállat,  ember vagyok,  akinek higgadtan kell gondolkoznia,  ami nem jött össze részemről.

Markie hihetetlenül erős,  amit sikerült is bebizonyítania.  Tizenhat éves létére képes volt világra segíteni egy kisbabát,  a nagy gyász,  és lángok között,  ezért nagyon büszke vagyok rá.

Elsimítottam szeméből kissé lenőtt szőke tincseit,  apró puszit hintve homlokára.

A robbanást követően eljöttünk a helyszínről,  nem bukhattunk le,  hogy ott jártunk.

Nem tudtam visszaváltozni rögtön,  csak miután „beszéltünk” a többiekkel,  jobban mondva Jooheon és Minseok beszéltek,  én hallgattam.

Markot őriztem,  mikor elszundítottam. Másnap már emberi testemben ébredtem,  ami adott egy kis megnyugvást. Mark azóta is alszik,  ami nem ígért semmi jót, remélhetőleg csak a kimerültségtől van szüksége ennyi alvásra.

Végre tudtam beszélni Jooheonnal a baba ügyben,  és elég jó ötlettel állt elő,  amit még kivitelezni kell,  ezt rá bíztam,  nem akarok beleavatkozni. 

Már rutinosak vagyunk baba nevelésben,  így nem lesz gond,  olyan mintha újra kezdenénk a tizenhat évvel ezelőtti helyzetet,  csak nem kell az őrült apám elől menekülnünk.

A tűzesetről a hírekben is beszéltek, de csak annyit említve,  hogy három beazonosíthatatlan testre bukkantak,  nem firtatták többre. Ezt is csak egy töltelék hírnek szánták,  a kisoroszlán születését többre nézték,  szánalmasak az emberek,  egy kis együttérzés sincs bennük.

Sajnos nem tudtunk tisztességesen elbúcsúzni, s eltemetni Junhongot,  sem a kislány anyukáját,  nem adták volna ki számunkra a testeket magyarázat nélkül. Elmélkedésemből Mark mocorgása rángatott vissza a valóságba.

- Jó reggelt,  szerelmem - köszöntöttem az ébredező kedvesem.

- Neked is - puszilt számra.

- Jól vagy? Nagyon fájnak a sebeid? - kérdezgettem aggodalmasan.

- A lelki sebeimhez képest épphogy érzem őket - könnyesednek be szemei.