Két Arc /Javítás alatt - Lassan Frissül/

1.

- Hé! Azok a privát cuccaim!

A fegyvert ledobva kirántom hátizsákomat az illetéktelen kezekből. A kutakodni vágyó flótás, becenév szerint Fegyenc, megadóan lemond a zsákbamacskáról. Mondana is valamit, de a kivágódó ajtó döreje megakasztja. A feltáruló nyílásban Sólyomszem áll lihegve. Eszméletlenül kancsal tekintete végigsöpör a szobában összegyűlteken, végül egyenesen rám néz. Minő óriási teljesítmény: mindkét szemével egyszerre!

- Akkor fogd a cókmókodat és lépjünk le hátul! - hadarja. - Elöl egy rahedli zsaru hömpölyög befelé...

A helyiségben alig tucatnyian tartózkodunk, egy kiadós paintball összecsapás után. Eddig kifulladtva tunyultunk a kis helyiségbe beállított asztalok mellett, a szürke falak mellé tolt, alig-, vagy éppen agyonhasznált kanapékon, fotelokban. Akárcsak egy csapatnyi kifáradt lajhár. Most megbolydulunk, akár a hangyák.

A srácok rutinosan taszítják a kanapékat az ajtó felé, torlasz gyanánt, bár nem eléggé: jópár centi hézag marad a bútordarabok és a nyílászáró között. De nincs idő foglalkozni ilyen apróságokkal.

A magam részéről a hónom alá csapom a hátizsákom, aztán a többiekkel együtt lökdösődöm a vészkijárat felé. Sokkal nagyobbak, mint én, könnyedén odébb sodornak. Már-már úgy érzem, visszafelé terelgetnek.

Mi a fenéért? Tartsam fel a rendőröket, míg ők lelécelnek? Én! A hatalmas testméretemmel? Nos, alig százhatvanöt centim és ötvenkét kilóm igencsak kevéske a falkányi, valódi fegyvereket lóbáló, hozzám képest mázsás óriásnak tűnő, kőkemény pasas ellen. Eme tényt hangoztatva ismét belendülök. Hiába. Nem kerülök közelebb. Sőt! Ismét távolodom az elrejtett, macskaajtó-szerűen kivágott réstől.

- Erre gyere! - lihegi Fegyenc a fülembe, s már húz is a nyitva felejtett ablakhoz. Előre mászik. Az alacsony épület tetejébe kapaszkodva, fellendül. Akkor hajol vissza értem, mikor az álcasapkás bűnüldözők betörik az ajtót, könnyedén odébb taszítva a hevenyészett barikádot. Elözönlik a szobát és az abból nyíló, két kisebb helyiséget, amik egy-egy zuhanyzót foglalnak magukba.

Hat fekete ruhás hímegyed lendül felém, kánonban üvöltözve, hogy másszak le az ablakból és támaszkodjak a falnak. Későn. Fegyenc elkapja a kezemet, és engem is a lapos tetőre ránt. Nem érünk rá piknikezni. Futásnak eredünk, majd átlendülünk a szomszédos konténerek egyikére. Az irdatlan vasládákon nyargaltunkban rápillantok.

- Jobb lesz, ha szétválunk - zihálja felém halkan. - Sunnyogj el valahogy a telep nyugati sarkához. Ott könnyen átjutsz a kerítésen. Vagy ha arra is szaglásznak, el tudsz rejtőzni a hordók között...

Választ se várva elkanyarodik, a folyó felé tart abban bízván, hogy a vízirendőrök nem szálltak ki, s így ő úszva eltűnhet üldözőink elől. Nem nézek utána, mikor eliramodik. Tanácsát megfogadva a megadott irányba lendülök. Egymásra pakolt konténerek, retkes vashordók, kibelezett hajóroncsok és kiszuperált csónakok málladozó tetemeinek kusza temetőjében rongyolok minél messzebb a veszélytől.

Egyre magasabb konténertornyok derekán mászom keresztül. Olykor lepillantok. A köztük húzódó ösvényeket egyenruhások, vagy éppen álarcosok kutatják végig. Ahogy tovább haladok, egyre kevesebb hekus kerül a szemem elé. Ennek szívből örülök. Viszont kénytelen vagyok lassítani, hogy minél kevesebb zajt csapjak. Ugyanis már alig hallatszik idáig a csatazaj. Nem lenne jó, ha pont a cél előtt buknék el. Még néhány ugrás és elérem a drótkerítést! Elrugaszkodom a következő vasmonstrum felé.

Röptömben érzékelem az alattam ácsorgó két férfit. Összeszorítom a fogaimat, hogy ki ne törjek; de magamban különbül káromkodom, mint az álarcosok együttvéve.