Két Arc /Javítás alatt - Lassan Frissül/

22.

 – Mi a szent szar...? – hörrenek megugorva. Fejem valami keményhez ütődik. Míg elbódulva az ütéstől, fájdalmasan sziszegek, Jerry felnyerít mellettem.

– Ne izgulj. Aludj tovább nyugodtan, hazaviszlek. Majd felébresztelek, ha megérkeztünk.

– Aludjak ebben a hangzavarban? Mi ez?

– Csak a kocsim. Eltört a kipufogódob.

– Javítsd meg, míg fel nem jelentenek csendháborításért.

– Á, már biztosan megszokták. Hónapok óta így üvölt.

– Autószerelő létedre? Na, szép. Mire elfuvarozol, egyáltalán nem leszek álmos. Egyáltalán mennyi az idő?

– Mindjárt öt óra. Úgyhogy hazaviszlek, lefekszel és alszol. Már csak a gyerkőc miatt is pihenned kell. Ha nem túl tolakodó a kérdés: hol van az apja?

– A rendőrségen...

– Na szép! Milyen gengszterrel álltál össze?

– Gőzöm sincs – vonom meg a vállam, az ülés szélét kapargatva. – Tudod, a zsaruktól bármilyen aljasság elvárható...

– Zsaru?

– Az. Előle jöttem ide. Összevesztünk.

– Azért még nem kellene bujkálni.

– Nem bujkálok. De nem is akarok vele találkozni. Véletlenül sem. Kegyetlenül kihasznált. A tudtom nélkül, de rajtam keresztül sikerült elkapnia nem egy orgazdát a városban. A legtöbbjük haverom. Gondolhatod! Elnézte a stiklijeimet, csakhogy alábbhagyjon az óvatosságom. Beleszerettem, s ennek a szerelemnek lincselés lesz a vége. Szerintem már nem egy kerületben az a hír járja, hogy spicli vagyok. Hála a volt kedvesemnek.

– Ki vagy te? – néz rám, miután leparkol a nyaraló előtt, s leállítja a motort. – Pontosítanék: mi vagy te?

– Nem az a jó kislány, akinek gondolnak az emberek. Két külön baráti társaságom van: az egyikkel bulizni járok, a másikkal bűnözni. Veszek-eladok ezt-azt, nem éppen legálisan. Otthon a robogómat a vámraktárból zabrált alkatrészekből raktuk össze a haverokkal. Van, amelyik cigivel vagy piával üzletel, van, aki telefonokkal... Nem sorolom. Valamelyikük év elején szert tett egy rakás paintball fegyverre. Azóta lövöldözünk egymásra, egy roncstemetőben... Havonta egy-két razzia a nyakunkba szakad. Vagy sikerül lelépnünk vagy nem. Aznap, amikor ide leutaztam, órákat ültem a jardon, megbilincselve...

– Ne folytasd! – vigyorog fejcsóválva. – Már kezd meseszámba menni...

– Te nem hiszel nekem – sóhajtom megbántódva, miközben a kesztyűtartó ajtajáról kapargatom lefele a hámlani kezdő műbőr borítást. Gyengéden rácsap a kezemre, majd elhúzza onnan. Kissé meg is rántja, hogy rá figyeljek.

– A túlzásoktól eltekintve: hiszek neked. De a rendőrség helyett inkább a kórházba kéne szaladgálnod.

– Nem vagyok beteg.

– Csak terhes. Tudom a nővéremről: rahedli vizsgálatnak kiteszik az ember lányát, ha babát vár. Két-három vérvétel, ultrahang, meg egyéb macerák...

– Még nem tudom, hogy mit is kezdjek a helyzettel. Nem hiszem, hogy jó ötlet...

– Nézd, ez agyonrágott közhely lesz, de a bébi nem tehet arról, hogy az apja egy seggfej. Egyéb tényezők is vannak, amit figyelembe kellene venned. Az abortuszt, mint megoldást felejtsd el...

– Igazad van. De akkor is félelmetes – sóhajtom. Soha nem éreztem magam elveszettebbnek. A bőgés határán egyensúlyozom. – Mindazonáltal időm van holnap reggelig. Tűnődhetek kedvemre.