Két Arc /Javítás alatt - Lassan Frissül/

23.

Halk surrogásra ébredek. Mozdulatlanul fekszem egy percig. A surrogó csikorgás kis szünetekkel folytatódik. Rövid gondolkodás után megfejtem a rejtélyt: a ház mellett álló fa ágai karcolgatják az emeleti ablakok egyikét.

Tovább tűnődöm. Tiszta a fejem, tudom, hol vagyok, nem szédülök, nem érzem kábultnak magam. Sose voltam éberebb. Könnyedén mozdulok. Fölemelem a fejem, s az elfüggönyözött ablakra pillantok. A sötétítőn keresztül is látom, hogy alig-alig köszöntött be még a hajnal.

Oldalra pillantok az alig híguló sötétségben. Andreas mellettem hever, kómaszerűen mély álomban, egyik karját a feje alá hajlítva. Másik karja rám nehezedik, tenyere a szívemre simul.

Az önámításom nem sikerült. Megtalált, megbilincselt, megharapott... Hülye vámpír...

Sírjak? Nevessek? Gőzöm sincs. Elnapolom a problémát, s óvatosan kigördülök a férfi öleléséből. Egy bolyhos díszpárnát csúsztatok a helyemre, majd fölemelkedem a szőnyegről. Nos, ez valahogy nehezen megy. Minden mozdulatomat megérzem, ugyanis kisebb-nagyobb sajgást idéznek elő tagjaimban. Megállom jajgatás nélkül, míg a fürdőszobába botorkálok.

A tükörbe nézve elszörnyedek. Bőröm sápadt, majdhogynem áttetsző. Szemeim beesettek, sötét karikák dísztelenkednek alattuk. Egyedül nyakamon és vállaimon találok egy kis színt: nem kevés, barnára száradt vért, és apró, sebes lyukacskákat... Két hosszú szemfog nyomait... Nyugodtan elmehetnék kísérteni. A kutyának se tűnne fel, hogy még valóságos lény vagyok.

A zuhanyt megnyitva tetőtől talpig lesúrolom magam, majd hosszasan engedem magamra a meleg vizet. Valamelyest tisztábbnak érzem magam, felfrissülök, de a tompa sajgás megmarad bennem. Fütyülök rá. Lecsapok a fogkefére. Ám az megtorpan a szám előtt, ahogy tekintetem ismét a tükörre téved.

Bár alaposan lesikáltam, nyakam, vállam és mellkasom továbbra is rémesen fest. A két utóbbi még úgy-ahogy elviselhető, alig néhány sekélyebb-mélyebb sebbel. Nyakamat halványlila fojtogatás- és vörösesbarna harapásnyomok borítják. Elborzadok a látványtól. Mindazonáltal meg sem próbálom eltüntetni a sebeket. Egy hivatásos maszkmester is sajnálkozva csóválta volna a fejét, egy fullextrásan felszerelt sminkszobában. Émelyegve elintézem a fogmosást, majd elfordulok a tükörtől, és öltözködni szaladok. Nem állok le válogatni a ruháim között, nehogy felriasszam Andreast. Csak beletúrok a tatyóba. Lenge anyagú, fekete kertésznadrágom pántja akad a kezembe. Ez is megteszi-alapon kicibálom a táskából. Félig-meddig sikerül is, mikor a pánt megadja magát, és a kezemben marad. Némán átkozódva a vállamra vetem, s újra a csomagom fölé hajolva, azt veszem fel, ami legfelül van: szűk, fekete farmert, s a Plazában vásárolt X alakú topot. A felső sikeresen eltakarja a vállamon és a mellkasomon virító sebeket. De nyakammal továbbra se tudok mit kezdeni. A tükör előtt, hümmögve gyűrögetem a kezemben maradt szakadt nadrágpántot. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve, a nyakamra tekerem. Nem tetszik a végeredmény: mintha egy fekete fáslit hurkoltam volna magamra. A pánt végén lengedező szálak tovább rondítanak az összképen. Ingerülten próbálom letépdesni őket, de csak egyre nyúlnak, ráadásul sokasodnak is. Maga az anyag, pedig csak fodrozódik, hullámosodik, gyűrődik.

Hoppá!

Egy ollóval rövidebbre vágom a pántot. Eltávolítom róla a kapcsot, majd újra a nyakamra tekerem és folytatom a gyűrögetést. Mire óvatosan befejezem az átalakítást, a néhai vállpánt buggyos, fodros, kissé gyűrt, elfogadható kinézetű kiegészítővé lényegül. Elégedetten eligazgatom, az ollóval picit megkurtítom a lelógó szálakat, így azok már nem a hasamat, hanem a mellkasom egyharmadát fedik el a top fölött. Aztán megnézem az összképet a tükörben. Dzsesszes!