Két Arc /Javítás alatt - Lassan Frissül/

29.

  A Zöldszemű Szörny?

Na neee!

Én nem vagyok féltékeny! Azt sem tudom, mi az!

– Mi a baj? – súgja Bay a fülembe. Fölrezzenek. Könnyedén vállat vonok.

– Semmi. Csak a szokásos. Játsszunk!

Összefogunk Bayjel a két pasas ellen. Kíméletlenül elverjük őket, ha már hagyják magukat. Ugyanis tökéletes gentlemanek, szántszándékkal elbénáznak néhány lökést. Mindazonáltal bosszant előzékenységük. Följebb kúszik a vérnyomásom.

– Hé! – dörmögöm, miután Bay elsüllyeszti a fekete golyóbist. – Összekapjátok magatokat vagy hívjam a hullaszállítókat?

– Kinyírnál minket, csak azért, mert udvariasak próbálunk lenni? – jajdul Brody. Döbbenten rákerekítem a szemem.

– Ezer bocs! Ez udvariaskodás? Én azt hittem, rátok köszöntött a végelgyengülés!

– Trice! – pillant fel Eros a golyókról. – Nyugalom!

– Én bírok magammal! Általában a pasasokkal szalad el a ló.

A golyók szétrobbannak. Majdhogynem szó szerint. Rajtuk töltöm ki a haragomat.

Harag?

Én egyáltalán nem haragszom! Ugyan miért is haragudnék? Andreas miatt? Hiszen semmi közöm hozzá, kiadtam az útját! Pont Meredith miatt. Legyenek boldogok egymással! Engem nem érdekel.

Már hogyne érdekelne? Igaz, dobtam a pasast. Úgy látszik, tudomásul vette. De annyi jóérzés lehetne benne, hogy nem akkor vonul félre a csajjal enyelegni, amikor én is jelen vagyok!

Mi ez a totális zűrzavar bennem? Egyszerűen kibírhatatlan!

Az ellentétes érzésektől tovább bőszülök. Az asztal fölé hajolva, lehunyom a szemem. Csupa szépre, jóra gondolva próbálom józanságra bírni magam. Észbe idézem a Tavernát, Jerryt, Joe bácsit és a többieket. Felidézem a tilosban űzött paintball csatákat, a seftes holmikra való alkudozást. Megemlékezek az egészségcenterről, s az ott töltött munkanapokról, veszekedésekről a főnökkel, a végigvihogott, -beszélgetett ebédszünetekről.

Sikerrel járok, lehiggadok. Fejemben abbamarad lassanként a szörnyüvöltés. Szívemet elengedi az acélkarmokkal jól ellátott szörnymancs. A tüdőmben is szabadabban jár a levegő. Ennek örömére hatalmasat sóhajtok.

Tömény virágillat mászik az orromba, megtelepedik a légcsövemen. Fintorogva fölnézek. Éppen a miniruhás fenekét az asztalunk szélére feltoló Meredithre. Jócskán eltúlozva piheg. Mindazonáltal ismét azzal a gőgös, győzedelmes mosollyal néz rám, mint alig egy hete a rendőrségen. Fáradt mozdulattal túr bele ziláltnak ható sörényébe.

– Hű! Andreas egyszerűen lehengerlő! – sóhajtja kifulladva, majd érdeklődve elmosolyodik. – Gondolom, már csak az exedként tartod számon? Nem csoda! Láthattad, milyenek a pasik! Eszméletlenül rámenős...

Kritikusabb, drámaibb pillanatot akarva se választhatott volna a visszatérésre. Túljátszott előadásával növeli a veszély súlyosságát.

Belém bújik a kisördög, s akaratom fölött átvéve a hatalmat, vihorászva szabadon ereszti az épphogy leláncolt, tombolni vágyó fenevadat. És az, nem okoz csalódást.

Kissé odébb megyek az asztal szélén ücsörgő lánytól, majd újra a golyók fölé hajolok. Gondolkodás nélkül célba veszem Mereditht, aki továbbra is féloldalasan billeg az asztal szélén. Teljes erőmet beleadom a lökésbe. A golyó felszökken a levegőbe. Forogva süvít Meredith felé, ám mielőtt oldalba kaphatná, Eros villámgyorsan elkapja. Döbbent, ugyanakkor szúrós tekintettel mered rám, miközben visszagurítja a golyót. Meredithnek föl sem tűnik a közjáték. Nem csoda: irtóra el van foglalva önmagával.