Két Arc /Javítás alatt - Lassan Frissül/

15.

– Hajnali fél négy van! Nem alhatnánk végre?

– Már régen alhatnál, ha elmondanád, mi volt péntek éjjel.

– Verekedés, az volt! – nyöszörgöm félájultan, belefáradva szívósságába. – És most aludni fogok egy-két órát. Reggel dolgozni kell mennem... Bár kétlem, hogy a héten sok melóm lesz.

– Hm. Pang az üzlet? – könyököl fel a párnán, és a lassan híguló sötétségben érdeklődve figyel. Megajándékozom egy cinikus kacajjal.

– Vicces vagy! Ha valaki bejön majd hozzám, azzal a lendülettel el is menekül, ahogy meglátja az arculatomat...

– Miért? Mi van vele? – vonja fel a szemöldökét fölém hajolva. Eltúlzott kedvességgel rámosolygok.

– Végül is semmi, csak... semmi...

  Ujjaim nem az érdes varasodást érintik. Arcomon sima bőr feszül, egy aprócska vágás se utal arra, hogy két napja lefejeltem egy fát a parkban. Kérdőn a pasasra meresztem a szemem. Megingatja a fejét.

– Semmi különös nincsen benne...

– Ja! Eros virtuóz plasztikai sebész?

– Szó sincs róla. Begyógyult.

– Ilyen gyorsan? – hitetlenkedek, miközben lemászom az ágyról és az ajtó mögé rejtett egész alakos tükrömhöz lépve nagy adag levegőt szívok be. Végül kétnapos tükörkerülés után félve szemügyre veszem magam. Elképedek. Semmi nyoma arcomon sérülésnek, sebeknek. Tátott szájjal pillantok a tükörből a párnán könyökölő, somolygó pasasra.

– Ühüm... De még ennél is gyorsabban mesélhetnéd el...

– Jó éjszakát – sóhajtom visszadőlve mellé és a fejemre húzom a takarót. Nem zargat tovább. Nevetve mellém gördül, mellkasa a hátamhoz, csípője a csípőmhöz simul. Velem alszik, három órát. S amikor reggel hétkor felsípol az ébresztőóra, éberen s villámgyorsan ragadja el az ártatlan vekkert öklöm hatósugarából.

  Aludnék még. Nem engedi. Emlékeztet: munkanap van. Válaszom hallatán, miszerint eme tény nem érdekel, lehúzza rólam a takarót, majd felnyalábol és a zuhany alá szállít. A langyos víz lemossa rólam a fáradtság nagy részét. Úgy-ahogy fitten vonulok a konyhába. Röviden vitatkozunk egyet az asztalra készített reggeli fölött: nem vagyok hajlandó enni egy falatot sem.

  Nem nyaggat tovább. A munkahelyemre fuvaroz. Furcsa módon nem folytatja az éjszakai firtatózást. De megkönnyebbülni sem enged. Az Egészségcenterhez érkezvén kiszállnék a kocsiból. Könnyedén visszahúz.

– Haragudni fogsz rám.

– Ha kora reggel rébuszokban fogsz nekem beszélni, egészen biztos. Miről van szó?

– Nos. Szombaton, míg te aludtál, az egyik kerületi kórházból befutott egy hívás a rendőrségi diszpécserhez. Egy rútul összevert, huszonhárom év körüli férfihoz riasztották őket. Hogy a súlyosabbját említsem: törött borda, repedt orr és állkapocs...

– Aha – sóhajtom és megcsókolom. – Most, hogy irtóra felturbóztad a fantáziámat, állatira megy majd a meló...

– Ha már benn időztem a jardon, megszereztem az ügyet – állít meg ismét. Megértően elmosolyodom.

– Nem állok közéd és a munkád közé. Nem vagyok önző, nyugodtan elmolyolhatsz az eltángált legénykével...

– Az igazat megvallva: már megoldottam az ügyet. Elég volt belépnem a kórterembe. A felismerés engem is megdöbbentett egy kissé.