Két Arc /Javítás alatt - Lassan Frissül/

36.

– Szegény fogkefe! Bírja még a strapát?

– Szegény én! – pillantok fel fogkrémtől habzó szájjal. – Kértem már, hogy hozz valami lúgos vagy savas tisztítószert?

– Igen – bólint sóhajtva. – De nem hozok. A mosolyod már most úgy ragyog, mint megannyi briliáns...

– És az jó? – vicsorítok tükörképemre, miután kiöblítem a számat. Nem leszek boldogabb, mikor határozottan bólint, de a helyére lököm a fogkefét. – Remek. Akkor zuhanyozni akarok...

– Ácsi! – fogja össze rajtam a törölközőt, majd ügyet sem vetve berzenkedésemre, a karjaiba emel, és a hálószobába visz. – Négyszer sikáltad le magad...

– Csak még egyszer! – alkudozom. – Csak adj egy súrolókefét, csiszolópapírt... Esetleg egy ráspolyt!

– Amit érzel, azt nem tudod lemosni. Az már benned van, nem pedig rajtad – telepedik le mellém az ágyra, és megakadályozza, hogy visszameneküljek a fürdőbe. Gyengéd határozottsággal fektet a párnára és fölém hajol. – Beszélj róla!

  Elszorult torokkal lesütöm a szemem, mert nem tudom állni a tekintetét. Éppenséggel tisztában vagyok azzal, hogy mindent tud az utolsó pillanatig bezáróan, hogy mi történt a koszlott csehó folyosóján és irodájában. Ennek függvényében se ragad magával a trilla-hangulat. Sőt!

Beszéljek róla! Nem elég, hogy át kellett élnem? Most kérőddzem fel és rágjam meg alaposan? És ő? Sejtem, hogy nem volt elragadtatva az előadástól, s ha ő állt volna mellettem, biztosan nem maradt volna a helyén tiltó intésemre. Egy pillanat alatt letépte volna Marlo ábrázatát a koponyájáról. Ott és akkor hidegen hagyta volna a rajtaütés sikere.

Nem. Végigjátszottam a rám osztott szerepet. Túl vagyok rajta. Majd elfelejtem, ha nem is teljesen. Nem lesz más, mint egy rossz, homályos emlékkép. Azt el tudom majd viselni. Olykor a felszínre bukkan. Mibe tart majd elhessegetni, mint egy komisz házilegyet?

Andreas a fejét csóválva elmosolyodik, s megsimogatja az arcomat. Tekintete az enyémet keresi. Zavartan félre fordítom a fejem. Kapásból a szemembe ötlik a paplan tetején nyugvó, mohazöld ruha. Szégyenkezésemet undorodó harag váltja fel. Felülve meglendítem a lábam, hogy lerúgjam az ágyról.

– Megkértelek, hogy dobd ki...!

– Továbbá arra is, hogy tépjem szét és égessem el – bólint megértően, miután röptében elkapja és elém tartja a ruhát. – Holott szerencsétlen nem tehet semmiről...

– De ez volt rajtam és... összevissza tapogatták! Le kellett vennem csaknem teljesen! – hebegem remegő gyomorral, mintha valami kikívánkozna belőle. Ugyan, mi? Töküres. – És Marlo is... Szövetről lehet venni ujjlenyomatot? Az övét biztosan azonosíthatnátok vagy hat helyen...! Hadd ne soroljam, jó? És én magam... A bőröm... Úgy érzem, mintha lézerirányzékok ugrálnának rajtam, mindenhol, ahol csak hozzám ért. És hiába sikálom a keze nyomát, mert még most is olyan, mintha itt állna velem szemben és fogdosna! Uhh! Tudom, mire költöm a pénzemet. Plasztikai sebészre! Komplett szájberendezés cserét akarok! De még szemcserét is! Nem akarok többet a saját szemembe nézni a tükörben...

– A bőrödből nem bújhatsz ki – figyelmeztet, miközben fölemeli a fejemet. – És nem értem, miért van bűntudatod olyasvalamiért, amibe én rángattalak bele.

– Bűntudatom van?

– Nem is kicsit. És ezért bocsánatot kérek... Tudtam, hogy történhet ilyesmi, de nem figyelmeztettelek előre...

– Láttam néhány filmet, hasonló jelenettel – morgom, hol a halványsárga festésű falat, hol a gardróbot, hol pedig az ölemben gyűrögetett párnát nézve. – És ha hiszed, ha nem, számítottam rá, hogy nem elégszik meg a vizuális tapasztalatgyűjtéssel... Nem tudom... Talán nem lennék ennyire kibukva, ha nem lettél volna a tanúja a szitunak... Tiszta égés az egész!