Két Arc /Javítás alatt - Lassan Frissül/

47.

  Az újabb, átújságozott nap után úgy érzem, rosszul leszek, ha olyan papírt látok, amire írva van. És mivel a bezártság is megviselt kissé, szervezetem szinte folyamatos álomkórral küzd. Bárhol el tudok szenderedni néhány percre, egy órácskára. Akár evés közben is, az asztal mellett, akár a fűben ücsörögve.

  A kitartóbb riporterek fáradhatatlanul nyüzsögve továbbra is lesben álltak. Néhányan suttyomban ismét átmerészkedtek a kerítésen, hogy a közelünkbe jussanak. Jeremyék azonban továbbra is szemfülesek maradtak. Ennek következtében megrongálódott egy-két kamera és telefon, illetve tulajdonosaik grátisz repülős tanfolyamon vehettek részt. Mind megbukott: a gravitáció győzött, ahogy átszárnyaltak a kerítés fölött.

  Bár nem igazán voltam kíváncsi a különböző újságbeli szösszenetekre, sok olyan dolgot kiderítettek rólam, amikről nekem még csak halvány fogalmam sem volt. Például: fiatal korom ellenére Andreas már a negyedik férjem lesz, fél tucat gyerekem van nyolc apától, valamint a múlt héten ittasan vezettem és olyan súlyos balesetet szenvedtem, hogy jelenleg is kómában vagyok. Túlélésem kétséges.

 – Bekómázok ennyi ökörségtől! – nyögöm halkan.

  Többet nem vagyok hajlandó fűzni egyik bulvártermékhez sem, annyira torkig vagyok az egész, pukkadásig felfújt pletykával.

  Estefelé, midőn elbúcsúzunk az ősöktől, s a néhány, még (hiper)aktív hÍrhajhászt kicselezve kocsiba huppanunk és hazasöprünk, kevés híján elalszom.

  Andreas jókat mulat rajtam, ahogy részeg módjára dülöngélek az ülésben. Leparkolván a háza előtt, átsétál az én felemre. Kiemel a kocsiból, majd a vállára vetve fuvaroz tovább a fürdőszobába. 

  A záporozó langyos víz alatt magamhoz térek annyira, hogy gond nélkül lezuhanyozzak és a törölközést mellőzve elballagjak az ágyig.

  Félálomban hallgatom, ahogy Andreas halkan szöszöl a konyhában egy darabig, majd ő is zuhanyozni vonul. Végül mellém heveredve magához húz. Elvackolom magam a vállán.

 – Rögvest elalszom – motyogom lustán. Felkuncog.

 – A legtöbb lány nemhogy aludni, de még feküdni se tudna élete nagy napja előtt – dörmögi. Elmosolyodom incselkedésén.

 – Az elmúlt napok eseményeinek tükrében már jócskán túlmentem az idegeskedés határán. Talán ezért vagyok hulla fáradt, és nem egy ketyós raplibanya. Ráérek majd holnap a hivatalban idegeskedni... De hát ez nem is igazi esküvő lesz. Miért stresszelnék...? De mivel holnap két fellépésem is lesz, most inkább szunyálok. Legalább délelőtt tízig.

  Azzal egy jóéjt csókot cuppantva mellkasára, álomba ájulok.

  Aztán kinyílik a szemem, és bárgyún meredek a napfény világította plafonra. De hiszen még csak most aludtam el!

 – Nem létezik, hogy már reggel van! – sóhajtom egy hatalmas nyújtózkodás után. A mellettem alvó óriás megrezzen, föl- és körbenéz, majd visszabújik a párnája alá.

 – Még annál is reggelebb – dörmögi fedezékéből. – Még csak hét óra múlt. Tízre kérted az ébresztőt...

 – Nos, lehet... Viszont úgy látszik, mostanra kialudtam magam.

  Fáradt hümmögéssel és egyenletesen mélyülő szuszogással válaszol. Mosolyogva csókot lehelek a hátára, majd elhagyom az ágyat.

  Egy zuhany után a konyhába veszem az irányt. Friss kávét főzök, kenyeret és bacont pirítok, tükörtojást sütök. Mikor minden fogyasztható hőmérsékletűre hűl, indulok, hogy felébresszem az alvót. Ám ő már a konyha felé tart, frissen zuhanyozva, borotválkozva, hátralőtt séróval. Éberen, jókedvűen. Morcosan elállom az útját.