Két Arc /Javítás alatt - Lassan Frissül/

30.

 

  Andreas bűnbánóan, mindazonáltal ingerülten sóhajt a telefonba, egyszersmind a fülembe.

– Válassz! Még az éjjel megyek hozzád, nagyon későn. Vagy inkább holnap?

– Mi a fene...?

– Ki ne mondd! – dörmögi sötéten, de hallom a hangján, hogy vigyorog. Ismét sóhajt. – Rám telefonált a főnök. Térden állva esedezett, hogy néhány emberrel segítsünk be egy ma éjszakai rajtaütésnél.

– Hé! Jól emlékszem, hogy te nyomkereső vagy, és nem akciózsaru? Mit ugrálsz te egy rajtaütésen?

– Csak nem aggódsz?

- Aggódik a fene! Csak furcsa, hogy egy szimatot vadászni küldenek... Apropó, ki a főnököd? Hány éves? Hogy hívják...?

– Mit akarsz te tőle?

– Hozzá akarok menni feleségül!

– Nem eszik olyan forrón, cicus! Négygyerekes családapa. Amúgy ötvenhárom éves...

– Tökéletes! Jóval fiatalabb, mint te!

– Na, de...

– Váltsunk komolyra! – akasztom meg felhördülését. – Mi ez a telefonálgatás? Ennél egyszerűbben is a tudomásomra hozhattad volna, hogy dolgod akadt. Vagy éppenséggel mondanod sem kellett volna.

– Hallani akartam a hangod, nem csak érezni. S legalább nem vársz rám hiába.

– Amúgy sem – köszörülöm meg a torkom, némiképp zavarban. – Úgysem terveztünk semmi konkrétat, ugyebár! Fegyencék viszont elhívtak bulizni. Itt a nyár vége. Most rendezik az utolsó szabadtéri bulikat. Ők úgy tervezik, végigmegyünk néhányon hajnalig...

– De semmi rosszban nem sántikálsz, ugye?

– Hova gondolsz? Egy tökéletesen ártatlan, fiatal lánykát fogok éjjel alakítani, aki csak nézelődéssel veszi ki a részét a tivornyából – sóhajtom, komolyan is gondolva szavaimat. És ezt érzi is. Semmiféle, vallatásra hajazó zöngét nem hallok következő szavaiban, csak a színtiszta kíváncsiságot.

– Hová készültök?

– Öööhm... - mondom okosan, mire felnevet.

– Értem.

– Annyit azért elárulok, hogy szinte teljesen legális... – teszem hozzá sietve, mire megakad egy pillanatra.

– Mit értesz az alatt, hogy szinte? – puhatolja finoman. Kínomban megvakarom a tarkómat. Úgyse látja...

– Hát... Majdnem mindenkinek van jogsija!

– Trice...!

– Nézd, nem törünk be se üzletbe, se raktárba. Nem seftelünk. ÍGÉREM! - mondom nyomatékosan. – Semmi komoly! Olyan nehéz ezt elhinni?

– Eléggé!

– Végül is: hiszel, amit akarsz. Szíved joga. Nekem pedig jogomban áll bulizni. Ennyi lesz a buli egyébként: nézelődöm! De ezt már mondtam.

– Rendben – mormolja beleegyezőn. – De remélem, nem találkozunk a razzia folyamán...

– Ezt megoldhatjuk. Merre mentek?

– Nem kötöm az orrodra! Még figyelmeztetnéd őket.

– Mint a huzat!

– Maradjunk ennyiben. Akkor... Holnap?

– Ahogy alakul. Majd ütközünk.

  Egy halk, bosszús kacaj után bontja a vonalat. Félredobom a telefont, s befejezem az öltözködést: begombolom a magamra rántott, hasadozott fekete farmert. Felülre, egy rövidke top fölé vékony farmermellényt húzok. A lábamra nyári bakancsot rántok. A sminket mellőzöm. Ha minden igaz, a buli végére úgyis ragadni fogok a szutyoktól és a szmogtól. Hajamat egyszerűen lófarokba fogom. Majd ha odaérünk, baseball sapka alá rejtem. A készséget egyelőre az egyik övbújtató pánton helyezem el.