Két Arc /Javítás alatt - Lassan Frissül/

31.

 Sziasztok, Drágáim! Mára ezzel az enyhén horroros résszel zárom soraim. Remélem megnyeri a tetszéseteket. :) Ha igen, nyomjatok egy csillagot, vagy pár szót! :) Jó szórakozást, és jó éjt mára! :)

================================

 Ilyet biztosan nem írtak a Nagy Könyvbe! Vagy valaki nagyon belekontárkodott, ráadásul utál engem!

A tűnődőnek ismert tekintet most kissé zavarodottnak tűnik. A figyelő szempár kitágul, ezernyi kérdés kavarog benne. A férfi tétován előre lép, majd egyre határozottabban elindul felém. Én pedig az arcát bámulva hátrálok előle. Ijedt tolatásomat érzékelvén, a férfinak végre a helyére zökken az agya. Megtorpan, alig háromméternyire tőlem. Ismét a még mindig a kezemben szorongatott stukkerre pillant, majd a szemembe néz. Elborul az arca. Orrnyergén, homlokán feltűnnek a jól ismert barázdák. Szemét szorosan összezárva, fejét lehajtva küzd dühe ellen.

– Ezt elkerülhettük volna – hebegem rekedt hangon. – Ha nem titkolózunk újfent egymás előtt! Csak nézelődtem a többiekkel, jól éreztem magam, erre jöttök ti. Mert a törvény szerint minden tilos, ami jó! Miért kellett erre terelnetek ezeket a barmokat? Nem tudtam, hogy te vagy a maszk alatt. Akár meg is halhattál volna, ha...

Mély, öblös hörrenés fagyasztja belém a további mondandómat és a vért. Akárha valami nagymacska hörgött volna rám.

– Kotródj innen, Trice! – lihegi Andreas lehajtott fejjel, idegen hangon. – Tűnj el, amíg vissza tudom fogni magam! Ne aggódj, fogunk beszélgetni! Amint itt végeztünk, megkereslek. De most takarodj, amíg nem késő...

– Andreas, nem...

Ismét felmordul, hangosabban, vészjóslóbban, mint az előbb. Fölemeli a fejét, s ahogy visszafoghatatlan haraggal rám mered, arca csak vonalakban hasonlít emberi mivoltához. Tenyeremet a szám elé kapva sikoltozni kezdek, mint minden más gyenge idegzetű nőszemély, aki valami irtózatosat lát maga előtt. Kígyót, békát, egeret.

De nem egy szörnyeteget!

Andreas keskenyre feszült ajkai mögül rám vicsorítja tőrszerűvé nyúlt szemfogait. De még a metszőfogai is olyanok, akár a ragadozóké, kihegyesedők, már-már csorbának hatnak. Míg járomcsontján megfeszül a bőr, szemei külső sarkánál és orrnyergénél éles ráncokba húzódik össze. Csaknem kerekre tágult szemeiben sárga jegesség izzik, akár egy nagymacska tekintetében. Torkán nem emberi hangok morajlanak föl.

S ahogy ez a hang felerősödik, ahogy felém lendül, sarkon fordulok, és rohanni kezdek a sötétben. Bár tudom, hogy nincs menekvés, észvesztve nyargalok a sötétségben, kisebb-nagyobb szemétkupacokat kerülgetve. A legtöbb akadályt sikerrel veszem, ám egy félig a földbe süppedt, rozsdaette festéktartály kifog rajtam, amint rálépek. Csendesen málladó teteje beszakad a súlyom alatt, s a cipőmre szorul. Nyüszítve, átkozódva próbálok szabadulni tőle, ám a kolonc úgy dönt, hogy velem tart, s ahogy rángatom, kifordul a földből. Hanyatt vágódom az olajszagú, burjánzó gazban. Lábaim a magasba lendülnek, s a kolonc végre megválik tőlem. Lapos ívben, búsan visszarepül a többi szemét közé.

Fújtatva bámulom röptét, hallom zörrenve puffanó landolását. Ám amint elhal zörgő fémes hangja, valahonnan a hátam mögül érzékelek neszezést. Arcomat a mocskos gazra simítva lesek el a hang irányába. Koszos öklömre harapok, ahogy Andreas vagy az a rémség, ami lett, alig minimális zajt keltve elsettenkedik mellettem, majd enyhén jobbra tartva egyre távolodik arra, amerre menekülni igyekeztem: az istállók felé.

Már alig látom a sötétben testének sziluettjét, de még mindig nem merek felállni. Kieresztem fogaim közül öklömet, s továbbra is hason fekve megfordulok. Centiméterről centiméterre, kínnal araszolok visszafelé, akár egy csiga, s mire visszacsúszkálok a hordókhoz, elül a csatazaj, a helikopterek elhúznak a sötét éjszakába, hátrahagyva a csatateret, ahol még mindig ügyködnek az egyenruhások és a feketeruhások: igazoltatnak, bilincsbe vernek, elvezetnek, nem kevés embert. Egyik-másik hőbörgőnek odacsavarnak még néhány maflást, ha nagyon ugrálnak, vagy, hogy elvegyék a kedvüket a szökési kísérletektől.