Két Arc /Javítás alatt - Lassan Frissül/

20.

  Az ufolámpa tompa fénye a pupillámba hasít. Könnyezik tőle a szemem rendesen. Fölemelném a kezem, hogy megtöröljem az arcom. Nem megy. Így csak gyorsan pislogok néhányat, hogy tisztuljon a látásom.

Valami kellemetlenül keményen ülök-fekszem. Derekam éles szúrásokkal tudatja: mindjárt kettétörik. Próbálok följebb csúszni. Alig néhány centit haladok. Amennyire zsibbadó kezeim engedik, kitapogatom: egy széken fészkelődöm. Eme megállapítás örömére összeszedem, és teljesen ülő helyzetbe húzom magam. Sajgó fejem jobbra-balra kileng. Kegyetlenül szédülök. Ennek ellenére hunyorogva körülnézek.

Fehér falak, néhány polccal díszítve, egy-két szekrény, egyajtós példányok. Előttem egy íróasztal, rajta egy kisebb iratkupac, két telefon, tolltartó, s egy három decis gyorséttermi papírpohár. Ennek láttán nagyot nyelek. Kegyetlenül szomjas vagyok. Reflexből nyúlnék a pohárért, de a karjaim még mindig nem akarnak engedelmeskedni. Lenézve felfedezem, hogy miért. Bilincs feszíti őket hátra.

  Tehát a rendőrségen vagyok. Ezek szerint elkaptak. De miért nem a kihallgatóba vittek?

  Ezen rágódva ismét körülnézek. Felismerem a helyiséget, noha csak egyszer jártam itt, alig huszonnégy órája. Azóta az ablakokról felhúzták a reluxát, s a szerencsétlenül járt ajtót is kicserélték. Talán az iroda tulaját is? Kétlem. Nem lehet ekkora szerencsém!

  Szemem sarkából a kinti helyiséget is szemügyre veszem az üvegajtón és az arra néző ablakokon keresztül. Odakinn egyenruhások és civilek is lézengenek, asztalnál ülnek, jegyzetelnek. Beszélgetnek is, eljut hozzám a hangjuk. Valóban vékonyak a falak.

  Van néhány viszont-nézelődő. Csekély érdeklődéssel mustrálnak végig. Biztosan nem először, kitetszik nézésükből. Nyugtázzák, hogy magamhoz tértem, s mennek tovább a dolgukra. Van, amelyik percekig képes állni az ablak előtt, némelyik még a legközelebbi íróasztalra is letelepszik, s behatóan tanulmányoz, mintha az állatkertben bámulna valami ritkaságszámba menő állatkát.

  Nem adom meg nekik azt az örömöt, hogy lássák kezdődő félelmemet, szorongásomat.

  Idegességemet lenyelve, egykedvűen nézelődöm a kirakatszerű irodában. A falon minden egyes aprócska repedésben, de még az ablakon, egy koszfoltban is találok valami érdekeset, amit percekig tanulmányozhatok. Kevés repedés van a falon, koszfolt az üvegen. Tucatszor átvizsgálom valamennyit. A percek órákká dagadnak.

Még mindig nem mozdul semmi, senki. Csak a bámészkodók váltják egymást odakint. Aztán lassan elmaradnak. Csak az asztaloktól pillantanak be néha. Látják, hogy még megvagyok, s visszafordulnak munkájukhoz.

  Fölfedezem a tizedest. A peches rendőr egy íróasztalnál gubbaszt, kissé meggörnyedve, mereven figyel az asztalán valamit. Csak akkor egyenesedik föl, mikor néhány baseballsapkás figura érkezik, és körülállják az asztalát. Beszélgetnek, majd egy rövid nevetés hallatszik, miközben hét szempár villan rám. Állom a hűvös tekinteteket, míg a társaság egy emberként vissza nem fordul az asztal felé.

  S én egyre több, egyre hosszabb sóvárgó pillantást küldök a pohár felé. Mire várnak? Hogy könyörögni fogok? Hogy a szomjúságtól vattát köpjek? Hogy megtörjek?

– Tetves inkvizítor banda! – mormolom száraz torokkal. Felállok a székről. Zúgó, kőtömbnek érzett fejem csaknem leránt a lábamról. A asztalnak tántorodom. Végiggondolom, hogy sokkalta jobban tudnék egyensúlyozni, ha a kezeim nem a hátam mögött lennének. Megoldom! Semmibe nem kerül! Háttal állok a falnak, mire az ablakon túl ismét megszaporodik a nézőim száma. Színpadiasan, mélyen meghajlok, karjaimat fölfelé feszítem, s ahogy fölegyenesedek, ökleimet a falhoz szorítom. Vállaim, szemeim csaknem kiugranak a helyükről. De sikerrel járok. A kukkerek néhány fájdalmas fintorral vagy gúnyos vigyorral nyugtázzák előadásomat, majd ismét semmibe vesznek, gyanítván, hogy nem próbálok szökni.