Két Arc /Javítás alatt - Lassan Frissül/

32.

  Ülésbe rándulok, miközben tágra nyitom a szemem. Nincs szerencsém: éles reflektorfény vakít el. Fájdalmas szisszenéssel visszamenekülök a szemhéjam mögé.

Mi a fene? Letartóztattak volna? S olyan óságos módszerrel próbálnak vallatni, hogy a szemembe világítanak? De... a kihallgatáson általában bilincsbe verik a pácienst és ülve tárolják! Én fekszem. Az egyik kezem az ágy szélét markolja, a másik védekezőn simul a nyakamra. Érzem, hogy szívem a torkomban dobog erőteljesen. Riadtan kapkodom a levegőt, s igyekszem mélyeket lélegezni, hogy valamelyest megnyugodjak. Nem járok sikerrel. A fertőtlenítő- és gyógyszerszagtól émelyegni kezdek.

Újra kinyitom a szemem, ezúttal lassan, óvatosan. Még mindig az arcomba világít a fény. Hamar ráébredek, hogy ha elfordítom a fejem, a világosság máris nem olyan zavaró. És senki nem kényszerít, hogy újra belenézzek. Végre látni kezdek.

Halványzöld falak magasodnak fölém. Velem szemben fehér ágy vesztegel, mellette fehér éjjeliszekrény, odébb egy magasabb példány, valószínűleg akasztós kivitelű. Mellettem szintén egy kis szekrény, a változatosság kedvéért fehér. Lehangoló fehérségét csak egy kis színesség töri meg: a tetején egy gyümölcsleves doboz kelleti magát. Összevont szemöldökkel tovább nézelődöm, de már csak a vakító fényforrás van hátra a látnivalókból. Nem is reflektor, mint gondoltam, hanem a Nap. Teljes terjedelmében tűz befelé az ablakon át, épp az ágyamra.

Most, hogy ezt a rejtélyt is megoldottam, összeáll a kép: kórházban vagyok, rejtőzködöm. Ide jöttem, miután csaknem halálra rémültem valamitől, aminek nem szabadna léteznie.. Valami, ami egyébként valaki. A pasasom, a szívszerelmem... Akitől terhes vagyok...

Szívem feldübörög, s hideg félelem söpör át rajtam, ahogy megfeszülve a hasamhoz kapok az egyik kezemmel, míg a másikkal gyorsan végigtapogatom magam térdtől nyakig. A hasamban nyugalom honol. Nem érzem a kellemetlen feszülést. Égett tenyerem sajog egy kissé, s a torkom is fáj valamelyest. Mindazonáltal leeresztek. Úgy tűnik, minden rendben van. De majd valamelyik doki is biztosan megerősít hitemben. Csak előbb leiszom magam, ha már voltak olyan kedvesek, hogy gyümölcslével kényeztetnek. Sivatagosan száraz szájjal, sóvárogva nyúlok a doboz felé. Némileg sietve. Ujjaim a doboznak ütköznek, s az egy kecses pördülés után lefordul a szekrényről.

Egy kéz vágódik elő a semmiből, s elkapja a dobozt, mielőtt a földre csattanhatna. Végül óvatosan felém nyújtja. Én pedig nem veszem el.

Minden tagom ólmossá nehezedik, miközben lassan végignézek a karon a vállig. Aztán hiába nem akarom, tekintetem mégis az arcra siklik. S bár tudom, sőt minden sejtemmel érzem, hogy ő az, mégis fázósan reszketni kezdek, és a nehézlégzés is kiújul.

Andreas borostás arca sápadt és feszült. Mintha a vonásai megkövültek volna, mióta utoljára láthattam. Csak a szemében van élet, ahogy a tekintetével követi mozdulatomat, mikor kezem felsiklik a párna mellett, és marokra kapom a nővérhívót. Aztán elengedem. Mi van, ha bejön egy ápoló? Andreas pillanatok alatt végez vele, ha épp olyan kedve van. Inkább egyedül nézek szembe vele.

Amint ezt elhatározom és visszahúzom a kezem, máris könnyebben, de még reszketve veszem a levegőt. Mégis sikerül mereven, mozdulatlanul ülnöm az ágyon.

Apró változás: szája sarka alig észrevehetően megrándul, mintha egy mosolyt akarna elfojtani. Mintha tudná, hogy mire gondolok. Ám csakhamar újra elkomorodik. Hirtelen mozdul, hogy visszategye a gyümölcsleves dobozt a szekrénykére. Mozdulata azonban félbetörik, mikor rémülten megugrom és a párnán hátracsúszva, a falnak simulok.

Kiszámított lassúsággal befejezi a mozdulatot, majd a másik kezét is óvatosan fölemeli, felém mutatván a tenyerét: fegyvertelenül, békés szándékkal jött.