Két Arc /Javítás alatt - Lassan Frissül/

18.

Valami iszonyatosan rázkódik alattam, szanaszéjjel zötyögtetve minden tagomat. Valami sípol a fülem mellett, valahonnan vijjogó szörnyüvöltés hallatszik, tompa villanásokkal keveredve. Alig látok valamit, s amikor megerőltetem a szemem, csak egy szőrös képű, vonástalan lényt látok, ahogy fölém hajol. Bárgyún rámosolygok.

- Simább út nem vezet a pokolba?

- Mindjárt megérkezünk - biztosít vigyorogva. - Pihenjen. Rögtön kezelésbe veszik.

Milyen kedvesen beszélnek az ördögök az elkárhozott lelkekkel... Talán majd azt is megengedik, hogy kiválasszam az üstöt, amelyben fődögélni szeretnék az idők végezetéig.

Lehunyom a szemem egy pillanatra.

Vagy többre.

Mikor ismét fölnézek, a fekhely mozdulatlan alattam. Nincs villódzás. Halványzöld és fehér színek dominálnak. A vijjogás és üvöltés helyett, pedig tömör duruzsolást hallok. Másmilyennek képzeltem a poklot: minden fekete és vörös, tüzek lobognak a tőrhegyes cseppkövek között. Jajgatás és ordítás van.

Ezzel szemben fehér álmennyezet van fölöttem, hideg fényű neonokkal jócskán megtűzdelve.

Fix, hogy ez nem a pokol. De nem is a mennyország. Tehát nagy valószínűség szerint életben vagyok.

De hol?

Nézzünk csak körül!

Nehézkesen felülök, s ahogy körülnézek, a képekkel együtt a hangok is eljutnak az agyamig. Dehogyis van csönd! Fehér és zöld ruhás emberek sietnek, jobbra-balra szlalomozva egy rakás civil között, hordágyakat tologatnak. Nővérek futkosnak. Az egyik kifejezetten felém tart.

- Magához tért! - állapítja meg. - Tudja, hol van?

- Kórházban. A tumultust elnézve, alighanem ezt a részleget hívják sürgősséginek.

- Ügyes. Hogy érzi magát?

- Mint akire majdnem rászakadt a plafon! Amúgy semmi bajom. Elmehetek?

- Beszélje meg a doktor úrral - javasolja, miközben a tábláján írogat valamit. - Máris szólok neki.

Nos, a doki nem siet hozzám máris. Míg az érkezésére várok, egy másik nővértől a ruháimat követelem. Nem tetszik a fehér, hátul megkötős hálóing-szerűség. Vonakodik eleget tenni kérésemnek, mondván: még egy vizsgálat hátravan.

- Nem lépek le - ígérem ma-született-bari tekintettel. Megenyhül. Az ágyam körül elhúzza a függönyt, majd az ágy alatti kis rekeszből az ölembe pakolja cókmókomat. Hálás pillantással lehántom magamról a hálóruhát. Mire felöltözöm, megérkezik az orvos is.

- Nos, hogy érzi magát? Nem fáj semmije? - érdeklődik, miközben egy kis lámpával a szemembe világít.

- Nem - vonok vállat. - A teherautó sem ütött el. A plafon se szakadt a fejemre. Csak egy darab falba rúgtam bele menekülés közben. És ahogy belegondoltam, hogy bármelyik variációhoz igen közel álltam, elájultam egy kicsit. Vagy csak hirtelen leesett a vérnyomásom...

- Nos, a vérnyomása jó. Ellenben: kissé vérszegény. Spenótot, sóskát szereti? Vagy igyon naponta egy pohárka vörösbort. Hányinger, émelygés nem szokott magára törni?

- Nem. Inkább az álomkór. Egyszóval: kutyabajom. Mehetek?

- Csak végezztűnődőnük el azt a vizsgálatot - javasolja, méregetve. - Tud járni?

- Elvégre két lábam van - sóhajtom beletörődve, mire a doki belém karol, s szinte támogatva, lassan sétálva az egyik kezelő felé irányít. Az elredőnyözött helyiségbe érkezvén, bezárja mögöttünk az ajtót, hellyel kínál a vizsgálóasztalon. Egy gurulós asztalkán kis monitort húz mellém, majd felkap egy olyanféle eszközt, mint egy vonalkód leolvasó.