Két Arc /Javítás alatt - Lassan Frissül/

35.

  Bár a gyomrom úgy remeg, mint egy tálka gyümölcszselé földrengés idején, mégis sikerül nyugodt, magabiztos léptekkel átsuhannom a maximum háromcsillagos lebujon. Ügyet sem vetek ez engem és társamat megbámuló hat vendégre, ugyanakkor meg is nézem magamnak a két nőt és a négy férfit. Egyikben sem látok semmi veszélyeset.

Kísérőmre pillantva a bárpult felé biccentek. Könnyedén felkúszom a bárszékek egyikére, míg társam kettővel távolabb foglal helyet. A pultnak hátat fordítva, rezzenetlen arccal nézelődik, míg én látványosan unatkozva várom, hogy az Isten tudja, hol időző csapos előkerüljön.

Néhány percet várat magára, végül előmászik az ósdinál egy fokkal divatosabb, színes szalagokból álló függöny mögül, ami a raktárhoz és az irodához vezető nyílást hivatott takargatni az illetéktelen tekintetek elől. Azért én meg tudok számolni a rövid folyosón négy ajtót. Egyet klotyóként, egy másikat vészkijáratként azonosítok, mielőtt a szalagfüggöny darabjai visszahullanának a helyükre. Aztán a csapost veszem mustra alá.

A fickó teljesen átlagos, ha nem mindjárt jellegtelen. De a semmitmondó kinézetben is van valami furcsa. Sunyi aljasságot érzékelek. Tisztára, mint a mesebeli róka.

Ő is megnéz magának. Tekintete végigmászik rajtam homloktól a pult lapjáig, majd vissza, s barna szeme megáll az enyémnél. Megsercegteti kétnapos borostáját, majd a járomcsontig érő, sötétszőke haját a füle mögé tűri. Talán azt akarja, hogy lássam a fülkagylójába pattintott dugószerűséget, melyből egy vékonyka mikrofon ível a szája felé. Végül rám vigyorog.

– Na? – kérdezi pattanó hangon. – Mit hozzak?

– Egy Bloody Maryt, vodka nélkül, jéggel – felelem rezzenetlenül, a tanultak szerint. A pasas merőn bámul rám néhány másodpercig. Nem a szavaimat emésztgeti, ebben biztos vagyok. Valakinek a mondókáját hallgatja, aki a headseten keresztül a fülébe duruzsol. Szélesebbre húzza a vigyorát.

– Aha, jó – dünnyögi, de nem teljesíti kérésemet, inkább a pultra könyököl, és közel hajol hozzám. Fejével a két székkel odébb figyelő kísérőmre bök. – A társammal úgy beszélték meg, hogy egyedül jön.

– Nő vagyok, nem hülye – mosolygok rá szánakozva. – De a társa... Nos ő is azt mondta, hogy egyedül lesz. És tessék! Máris ketten vannak... Vagy többen is? – firtatom könnyedén, de sziklakeményen.

A pasas ismét a készülékére figyel. Én pedig az agyára.

– Négyen vannak összesen – sóhajtom gondolatban. – Egy a furgonban, a hátsó parkolóban, kettő épületen belül. A negyedik a szembeni benzinkút tetőcégére mögött lapít egy flintával.

– Ügyes vagy! Csak így tovább, nyugodtan. Elkapjuk a lesipuskást...

– Ne még! Folyamatosan tartják a kapcsolatot telefonon keresztül.

– Rendben – jön a válasz. – Két ember ráállt. Ha megvan az áru, és a pénz a kezében lesz, szinkronban támadunk. Ne aggódj, baj nélkül vége lesz.

– Na jól van. – A pincér hangja kizökkent a gondolataimból. – Gyertek hátra mindketten. Ott majd tisztázzuk a félreértéseket.

Visszahajtja a pult lapját és a lefüggönyözött folyosóra tessékel minket. Ott ismét megálljt parancsol. A faarcú zsarut biztos kézzel megmotozza nyaktól bokáig, majd kigomboltatja vele az ingét, s tüzetesen megszemléli felsőtestét elölről, hátulról. Hiába, semmi kompromittálót nem talál. Ez felvillanyozza. Mohón rám mered.

– Te jössz! – mormogja sóváran. Megmozdul a gyomrom, de mielőtt tiltakozhatnék, Andreas feszült hangja felizzik az agyamban.

– Ne ellenkezz!