Két Arc /Javítás alatt - Lassan Frissül/

37.

  Bay szinte levegővétel nélkül beszél, s a leghalványabb árnyalatokat sem hagyja ki, átmeneti munkahelyét ecsetelve. Néhány nap alatt mosogatólányból felszolgálóvá nőtte ki magát, mert kedves rokona, aki alkalmazta, felfigyelt gyorsaságára és precizitására, s még a vendégek is kedvelik.

Ezt némileg szégyenkezve újságolja, s nem értem a problémáját. Miért érzi magát kényelmetlenül, ha jól kijön a vendégekkel? Miért gond, ha nem borítja valamelyikük nyakába a kávét, vagy valami mást? Ezt hangosan is megérdeklődöm.

– Nem az a baj, hogy nem esek hasra – tiltakozik. – Pedig megtehetném, annyira ideges vagyok, amikor ki kell mennem az asztalok közé. Érzem, hogy remeg a kezem a tálcák alatt, s normál esetben napi négy rendelésnek kellene a kukában landolnia. De nem. Szaladok, és a tálca meg se billen a kezemben. Fantasztikus az egyensúlyérzékem...

– És ezért jattolnak a vendégek – találgatok. Elvörösödve mutatóujjára tekergeti egy hajtincsét.

– Öööö... a jattot... nem egészen önszántukból adják... Legalábbis nem a csillogó szemeim és a mosolyom miatt – hebegi irtózatos zavarban. Nagy nehezen a szemembe néz a szőnyegről. – Ne ítélj el nagyon! De... a fizum itt csak aprópénz... és azért... vannak szabadnapjaim, amikor jó lenne szórakozni menni...

– Csak így tovább! – ölelem magamhoz büszkén. – Sose szégyelld, ha megdolgozol a pénzedért...

– Épp ez az...

– Nem – szakítom félbe. – Komoly agymunka kell, hogy manipuláld az embereket. Ráadásul azért teszed, hogy jól érezzék magukat, nem azért, hogy kihúzd a bankókat a zsebükből... Jattoljanak csak...

– Most te akarsz manipulálni engem? – kérdezi zavartan. Ártatlan szemeket meresztek rá.

– Hogy feltételezhetsz ilyet? Én csak a véleményemet mondtam el... Jó, lehet másként kellett volna fogalmaznom, mert így tényleg olyan, mintha azt sugallnám, hogy kopassz meg minden betérőt... De csak...

– Jó, jó – legyez gyorsan, majd igyekszik másra terelni a szót. – Na és, te találtál már valamit?

Egy pillanatra elmosolyodom. Bay megvallotta, hogy gyakorolja egyik-másik képességét, úgy-ahogy a saját érdekében. Lám, lám! De azért csak óvatosan mosolygok. Bay voltaképpen becsületes, s most jól láthatóan piszkálja a lelkiismerete. Tehát hagyom, hogy elterelje a szót. Rövid tűnődés után úgy határozok, hogy elmesélem a rendőr-kalandot.

– Háát... Néhány napja találtam egy beugrós melót – kezdem hülyén. Olyan cikisnek érzem, hogy a rendőröknek asszisztáltam! Amikor én is nem egyszer a kezükre kerültem... Na de! Bay nem tud piti bűnözői mivoltomról, és - immár nem túl általános - zsaru-utálatomról. Tehát nyugodtan sztorizhatok.

– Na? – sürget, kizökkentve dilemmámból.

– Rosszul mondtam – dünnyögöm némileg zavartan. – A meló talált rám... Andreas megkért, hogy segítsek... azaz hogy nem-e lenne kedvem beugrani egy kolléganője helyett csalinak...

Félig-meddig részletesen elmesélem az egész történetet, kezdve azzal, miként állított be hozzám a négy marcona zsaru, s megjelenésük hogyan hatott az amúgy nyugodt lelkületű szomszédságra. Akik közül egy nem átallott felhívni anyámat, és a frászt rá hozni, hogy rohamrendőrök törtek a házba és viszik a lányát...

Elképedten nevetgélve hallgatja a mesét, s mivel rettentően beleéli magát, pontosan ott dermed meg vagy épp borzong össze, ahol én is hasonlóan viselkedtem a bevetés alatt. Ő is rosszul lesz, ahogy én voltam, mikor idegen férfikezek tapogattak.