Két Arc /Javítás alatt - Lassan Frissül/

49.

- Nos akkor, gerlepár... Le vagytok tartóztatva!

Mire észbe kapnék, egy bilincs egyik fele zörren a csuklómon. A másik fele már Andreas csuklóján fényeskedik.

Az akciócsoportosok pedig úgy vigyorognak, mint megannyi halloweeni töklámpás. Közrefognak minket, s mielőtt megmukkanhatnánk, már sietnek is velünk kifele az épületből, hátrahagyva az egyenruhásokat és az ideggyenge, félig-meddig betintázott anyakönyvvezetőt.

Odakint, jócskán rájátszva szerepükre, miszerint az életük árán is megvédenek minket, több marék rizzsel dobálják meg a kifogyhatatlan erővel tolakodó riporterhadat. Bár fogalmam sincs, honnan szedtek rizst, jóindulatúan szóvá teszem, hogy sikeresebbek lennének, ha kilós kiszerelésben hajigálnák a sok hangfekvésben kiabáló, sípoló, rikácsoló tömegre. Azt jobban megéreznék. Bár néhányan komoly inzultusnak tekintik a rizssöréteket is: próbálnak átfurakodni a látszólag muníció-túltengéses zsandárokon. Ám ők se restek. A nyakukba kapják a lábukat, minket is futásra késztetve.

Hogy önkéntelenül is hozzájárulhassak a káoszhoz, az egyik cipőm sarka bemondja az unalmast. Halk reccsenéssel letörik a helyéről. Őszintén mondva: tiszta megkönnyebbülés, mert sose szerettem alkalmi, magas sarkú topánban grasszálni. Ha mégis kénytelen voltam, valóságos spanyolcsizma-feelingként éltem meg a cipő viselését.

Nem csak a hikomatos cipő lassít. Nevethetnékem is egyre erősödik. Levegő után kapkodva megtorpanok, megállásra késztetve a hozzám láncolt Andreast is. Lábamat fölemelve, lekapom róla a cipőt és szemügyre veszem a károkat.

- Sebesült! Van egy sebesült! - rikkantják négyen is, miközben elzárják a hozzám vezető utat az utánunk vágtató hírhiénáktól. A többiek azonnal körbevesznek, távol tartják a vonyító hordát.

- Megmarad? - firtatja a Táncos vigyorogva, miközben a védőkkel egyetemben újra rizs-sortüzet zúdít az ellenre.

- Amputációval megmenthető - nyekergem nevetéstől hüppögve, és műtéthez látok. A félig-meddig levált cipősarkat teljesen letöröm a helyéről, majd a másik topánt is lekezelem. Végül visszaveszem a némileg átalakult lábbelit. Andreas mindeközben hozzám simulva tart, pajzsként takarva a horda elől. Hátamon érzem, ahogy rázkódik a nevetéstől.

- Sikeres az operáció? Siess, mert kifogyunk a skulókból lassan - sopánkodik egy másik álarcos. Nagylelkűen a kezébe nyomom a cipősarkakat.

- Tessék, ezeket használhatod... például ágyúgolyóként.

- Vészhelyzet elhárítva! Tovább! - kurjantja az ágyús, miközben pályára állítja a sarok-lövegeket. Az egyik a legelöl nyomuló firkász homlokán koppan. De mivel nem nehézfémből, miegyébből készült, sérülést nem okoz, de némi megtorpanós rökönyt annál inkább.

A másik lövedék a homlokon "lőtt" pasas mellett ordibáló nő felé röppen. S mivel épp szabad a bejárat, a kitátott szájában landol. Meglepetésében elfullad a hangja, és reflexből ráharap a lövegből lett hangtompítóra. Az ágyús összerázkódik.

- Bocs, szivi, de nem randizom...! A technikáddal kész halál lenne...

Több időt nem is szentel a nőnek, utánunk inal, le is hagy minket. Feltépi a furgon hátsó ajtaját.

- Befelé! Gyerünk! Gyerünk! - ordítja, akárha éles bevetésen forgolódnánk.

Hárman is megragadnak és fellendítenek a raktérbe. Andreas is velem lendül, majd a raktér elejébe húzódva helyet foglalunk a beépített padon, hogy a többiek is elférjenek.

Bezáródik a ajtó, a motor pár másodperc múlva feldorombol, s a furgon repülőstarttal indul. Vad kanyargással hol erre, hol arra fordulunk. Olykor az az érzésem, hogy körbe megyünk.