Két Arc /Javítás alatt - Lassan Frissül/

16.

  – Oké, ma nem jössz be, pihend ki magad – sustorogja Tim Boy a telefonban. – De holnap reggel az első dolgod, hogy bejössz az irodába. Megegyeztünk?

– Jól gondolom, hogy a fotós tyúk miatt akarsz irgumburgumozni?

– Meghallgattam a sirámait. Követelte, hogy rúgjalak ki. Szerintem, nem nézhettem rá valami okosan, mert tízpercnyi nyavalygás után elhúzott. Részemről az ügy lezárva – sóhajtja. Hallom a hangján, hogy vigyorog. – De ugye tisztában vagy azzal, hogy be is perelhet?

– Javaslom, hogy most ne fárassz ilyen kérdésekkel. Majd holnap megtanácskozzuk.

– Szeretettel várunk – búcsúzik és bontja a vonalat. A telefont és a fejemet is a párnára ejtem. Kiadós alvásra készülök föl. Már-már sikerül elaludnom, mikor Gina becsörtet a szobámba.

– Gyomorrontás! - vihogja csúfondárosan. – Ezt tudtad kitalálni, hogy megmenekülj a melótól egy napra? Én ezt a suliban játszottam el mindig...

– Ne csodálkozz, hogy hülye maradtál – morgom bosszúsan, fejemre húzva a takarót. Így is hallom sértődött nyafogását.

– Most mi a bajod velem?

– Azon kívül, hogy itthon vagy? Semmi.

– Miért vagy ilyen bunkó? Ne izgulj, mindjárt lelépek. Csak azt tudnám, mi a jó abban, hogy mindig egyedül vagy...

– Már azért is előnyös, mert te nem vagy a közelemben.

  Sértődötten levonul a színről. Kisvártatva a bejárati ajtó csapódása értesít, hogy nővérem elhagyta a házat. Megkönnyebbülten lazítok még egy fél órácskát, majd elunván a tunyulást, a tettek mezejére lépek. Lustán lezuhanyozom, majd törölközőbe tekeredve piperézek néhány percig, végül felöltözöm, és a konyhába indulok. Anyám hűtőre mágnesezett üzenetét elolvasom, de meg nem fogadom. Bőséges reggeli? A gondolattól kiráz a hideg! Mindazonáltal a frigóba kukkantok. Minden jóval tömve van. Egyedül egy tál cseresznyén akad meg a szemem. Elrágcsálok egy tucatnyit reggeli gyanánt. A magokat a szemetesbe potyogtatva elhatározom, hogy semmi dolgom nem lévén, motorra kapva csavarogni indulok.

  Nem sietős a dolgom. Jócskán a sebességhatár alatt, ráérősen sétafurikázom. De a piros lámpák ugyanúgy bosszantanak. Ha megállít egy-egy példány, játszom a gázzal és fékkel, míg zöldre vált a lámpa, s a kis gép úgy ugrál alattam, hogy bárkivel elhitetem: százhúszas kezdősebességgel akarok indulni.

  Ezt hiszi a mellém gördülő autó sofőrje is. Szúrós szemmel nézi produkciómat, majd félig-meddig szigorúan megfenyeget mutatóujjával. Semennyire se nevettet meg jópofasága, de azért díjazom egy unott szájhúzással. Fölfedezem a műszerfalon ácsorgó, kék forgólámpát Aha! Szóval ezért olyan morcos a sofőr! Civil zsaru, civil kocsiban.

  A rendőr összevont szemöldökkel mered rám. Már-már: gondolkodva. Zavarba ejtően tanulmányoz. Feszengeni kezdek. Egy perc múlva már vakaróznék kínomban.

  A sors megkönyörül rajtam: a lámpa zöldre vált. Búcsúzóul a zsarura mosolygok. És ahogy szándékosan lassan elcsorgok mellőle, még látom, ahogy vidám mosoly ömlik szét az arcán. Rosszat sejtek.

  Nem is alaptalanul.

  A rendőrautó csendesen követ vagy három percig, végül felzárkózik mellém. A műszerfalon villog a kék forgólámpa. Néhány taktus erejéig felvijjogtatja a szirénát, majd finoman a járda mellé szorít, és megállásra kényszerít. Ingerülten lekapcsolom a gyújtást.

– Akárhonnan nézem, semmit se vétettem a közlekedési szabályok ellen – reklamálok, mikor a zsaru, társával együtt kiszáll a kocsiból, s közelebb sétálnak. – Rajtam egy megveszekedett buznyákot se fog keresni. Ezt szavatolom!