Két Arc /Javítás alatt - Lassan Frissül/

41.

Sziasztok! Itt is az újabb rész. Jobban mondva: az előző rész másik fele. Ketté szedtem, mert nagyon hosszúnak találtam.

A következő fejezetek már lassabban érkeznek majd. Néhányat újraírok, vagy éppen csak hozzájuk teszek ezt-azt. De jönni fognak, ígérem! Jó olvasást mindenkinek!

=====================================================================

  Kimerülten ücsörgök egy rozoga asztal mellett. Idegállapotom enyhén tupíros, s az sem hat rám pozitívan, hogy a rablópáros bő húszperces késésben van.

Sóhajtva körbenézek a jobb napokat is látott, lepukkant csehóban. Az asztalok és a székek régi bútordarabok. Az előbbiek vészesen inognak, az utóbbiak több szólamban nyikorognak a rajtuk könyökölő - ücsörgő vendégek súlya alatt. A falon talán még a múlt században gyártott lambéria málladozik a maga csendességében.

A régies, kopott közegből egyedül a vakítóra glancolt, szinte újnak ható bárpult, és a mögötte ténfergő pultos pasas tűnik ki. Öltözéke egy farmer nadrág és egy fekete atléta. Enyhén érdektelenül mered a falon rögzített tévére. Csak akkor fordul el a képernyőtől, ha valamelyik szomjankórász újabb kört kér. Illetve a szeme sarkából engem figyelget. Kiváltképp, ha egyik-másik koresz túl közel merészkedik hozzám.

Részemről az összes létező hangnemben fütyülök rájuk. Unottan kortyolok egyet az enyhén borsozott paradicsomlevemből, majd nagyot sóhajtva az órámra nézek.

– Na jó. Még tíz percet hajlandó vagyok itt dekkolni, utána hagyom az egészet a francba és lelépek...

– Nyugalom! Már itt vannak egy ideje, csak óvatoskodnak – duruzsol az agyamban Andreas hangja. – Még pár percet figyelnek a biztonság kedvéért.

– Ezt előbb nem lehetett volna mondani?!

– Nem – vigyorog – Így hitelesebben tudod eljátszani, hogy kissé érzékenyen érint a késlekedésük...

Mielőtt visszaszólhatnék valami jól válogatott kedvességgel, kivágódik az ajtó. Csaknem tokostul. Aztán a falról visszapattanva, kis híján orrba nyomja merénylőjét: a tulipiros sérójú, ványadt rablólibát. De ő újra falhoz vágja a szerencsétlen nyílászárót. Könyökével megtámasztja, míg beljebb trappol a csehóba, nyomában gyűlöletes pasijával.

A csajt a lendülete egészen a terem közepéig viszi, ahol megtorpan a kopott linóleumon és széles terpeszbe vágva csontos virgácsait, csípőjét előre, míg felsőtestét enyhén hátrabillentve, körbebámul.

Erősen tűnődöm, hogy eme beállást fenyegetésnek, vagy burleszknek szánja-e. Részemről vigyorgok egy sort. Ami nagyon nem tetszik neki, mikor megakad rajtam vibráló tekintete. Döngő léptekkel az asztalomhoz csattog, és ökleit az asztalra vágva, fölém magasodik.

– Valami nem tetszik, picsa? – hajol az arcomba. Unottan kortyolok a paradicsomlevemből, majd arrébb teszem le a poharat, s észrevétlenül tartást váltok, áthelyezem súlypontomat. Mindazonáltal nem rezonálva agresszív fellépésére, két ujjamat a vállának feszítem, és néminemű erőátvitellel kikomponálom a látókörömből.

– Eltaláltad – tudatom vele. – Nem tetszik a kultúra, amit képviselsz. Ez már szubkultúra.

– És ha pofán cseszlek? Változni fog a véleményed? – fröcsögi hangosan. Nem ijedek meg tőle. Támadó magatartásáról nem csekély fenyegetés, de annál jóval több szereplési vágy árad felém. Ami valamelyest kielégülni látszik: a koszlott csehó népsége felfigyel rá. Néhányan unottan, jópáran néminemű érdeklődéssel fordulnak felénk a szomszédos asztaloktól. Talán cicaharcra számítanak. Nem foglalkozom velük. Inkább vérforralóan rámosolygok a rémálom-lányra.