Két Arc /Javítás alatt - Lassan Frissül/

34.

– Semmi. Semmi, semmi! – morgom ingerültem, miközben a homlokomat ütemesen az asztallaphoz kocogtatom. – Nem igaz, hogy ebben a bazi nagy városban nincs egy tetves hely, ahol dolgozhatnék! Huszonegynéhány újsághirdetés, és mindenhova kezdőket keresnek. Hol itt az igazság?

Bay türelmesen sóhajtozva összeszedegeti az újság széthajigált lapjait, majd ez egészet a papírkosárba gyömöszöli. Végül hanyatt veti magát az ágyon. Karjait a feje alá hajtva, a plafont kezdi tanulmányozni. Valamivel nyugodtabb, mint én, de azért ő is bosszús.

– Fodrászt se nagyon keresnek... De az uncsitesóm alkalmazna az étkezdéjében... Nem akarok odamenni, mert folyton kajaszagom lesz – rázkódik meg nyűgösen. Felvonom a szemöldököm.

– Talán valami lepukkant disznóólról van szó, ahol vályúba öntik eléd a moslékot?

– Nem, a Plazában van... De más ott dolgozni, mint oda járni szórakozni.

– Hát... nem nagyon engedhetjük meg magunknak a válogatást – sóhajtom letörten, végül rá vigyorgok. – De addig kibírod, míg Tim Boy rendbe vágatja a Centert.

– És veled mi lesz?

– Van egy kis tartalékom – vonom meg a vállam. – Néhány hétig kihúzom vele... amúgy van mellékállásom, csak nem nagyon foglalkoztam vele.

– Milyen mellékállás? – vonja össze a szemöldökét. – Soha nem említetted.

– Nem volt jelentősége – mondom óvatosan, vállat vonva. – Piti kis üzletkötői meló. Ha felkértek, üzletet kötöttem, ha nem, nem. Hónapok óta semmi nem volt, el is feledkeztem róla... De szerintem ideje felvenni a kapcsolatot az ügyintézőkkel. Hátha csurran-cseppen valami.

Kissé lódítok, de igyekszem nem túlmagyarázni a dolgot. Végül is: nagyjából igazat mondtam. Üzletelek ezzel-azzal, már ha van olyan érdekes cuccom, amit bolti áron alul, de még jó haszonnal eladhatok. Most épp nincs semmim, de mibe tart utána érdeklődni néhány kelendő dolognak?

Még ma felhívom Fegyencet! Hátha kirámolt mostanában valami gazdag kéglit. Talán még ma összehozhatunk egy találkát, s mindketten előnyös üzletet köthetünk. Ha megindul a szekér, akkor már csak gyorsulni fog... Már ha nem üt be valami gebasz, mint legutóbb...

– Igazad van – zökkent ki Bay hangja a töprengésből. A lány felsóhajt, s kelletlenül feltápászkodik. – Nem válogathatunk a melókban. Megyek és beszélek a kuzinnal. Brrr!! Lehet, hogy már ma délután munkába állok...

– Nézd más szemszögből – mutatok rá optimistán. – Már ma délután újra pénzt keresel. Ha elég kedvesen vigyorogsz, még jó jattot is kaphatsz!

Erre olyan mosolyt csikordít a szájára, hogy fölnevetek. Végül lekísérem a földszintre és bátorítóan sok szerencsét kívánva, útnak eresztem. Búcsút int, s vértanúi büszkeséggel elindul a kivégzőhelynek vélt, jövendő munkahelye felé. Ahogy eltűnik a sarkon, visszakullogok az üres házba. Az órámra pillantva megállapítom: anyám csak órák múltán ér haza. Nővéremre pedig egészen holnap estig nem számíthatok.

Hogy ne fulladjon teljesen unalomba a napom hátralevő része, főzéshez látok. Éppenséggel nem viszem túlzásba. A melegre való tekintettel összedobok egy könnyű gyümölcslevest. Míg a leves felforr, a fagyóból előkotrok egy csomag pulykahúst, s forró vízbe teszem. Amíg fölenged, komótosan felkockázok néhány paradicsomot, paprikát és hagymát, majd megpárolok egy lábosnyi rizst.

Előkeresem a rablónyársakat, s a kockára vágott húst és zöldségféléket sorban felhúzom rájuk, majd az egész képletet meglocsolom egy kevés olajjal, és a sütőbe tolom. Fél órára dologtalan lévén, a fürdőszobába ballagok. Gyorsan lezuhanyozok, és hajat mosok. Köntösben, törölközőben visszacsattogok a konyhába. Rövid vizsgálódás után késznek nyilvánítom az alkotást. Éppen egy tányérra rendezem a nyársakat, mikor az emeleten felciripel a szobámban felejtett telefon.