Két Arc /Javítás alatt - Lassan Frissül/

5.

    Új nap, új stressz. Lehet, nem ártana egy új főnök sem.

– Mára végeztem, Tim Boy – lehelem még egyszer, és utoljára. A főnök kérlelően vigyorog továbbra is, miközben úgy jön utánam a folyosón, majd az oszlopokkal támasztott és díszített előtéren, mint egy kiskutya. Annyira rám koncentrál, hogy sikeresen felkenődik az egyikre. Kérlelőn néz rám, miután sikeresen lecuppan róla.

– Ugyan már! Még egy óra, és...

– Még egy óra? Amíg a haverod ideér? Aztán dolgozzak rajta, egy órácskát? Az már két óra. Na nem! Nem fogok megint túlórázni. A haverod meg itt lesz néhány napig, nem?

– De nézd azt, hogy hétvége van...

– Éppen ezért már megyek is. Szia!

– Levonom a fizudból! – torlaszolja el magával a kijáratot. Sebaj, könnyú kikerülni.

– Én meg beárullak a munkaügyiseknél! – lököm ki a nagy üvegajtót, de még nem lépek ki az utcára. Ezt a vitát még befejezem, így visszanézek a főnökömre.

– Mire föl? – vonja fel a szemöldökét hökkenten.

– Ha jól meggondolom: én a mai napig szabadságoltam magam. Mégis itt ugrálok. Ráadásul fusi munkát akarsz levonni a dohányomból...

– Hé! Te akartál munkába állni a szabid kellős közepén!

– Tudják ezt a munkaügyisek? – mosolygok rá kedvesen. – Nem hinném. Hétfőn jövök!

  Elhagyom a centert, és derűs frissességgel a közeli buszmegálló felé startolok. Nincs szerencsém. A busz pont az orrom előtt kanyarodik ki a forgalomba. Bár ez nem szegi jókedvemet. Elmélázva cigarettára gyújtok és letelepszem a kiürült buszmegállóban árválkodó padra. Merengően pöfékelve számolgatom az elsuhanó kocsikat, átlagosan minden negyedik jármű lelassít előttem, a sofőr megbámul, ha van utasa, az is. Olykor beszólnak valami szellemeset. Nem rezonálok a megjegyzésekre, a feladókon egyenesen keresztülnézek, így hát az autók félpercnyi várakozás után tovább haladnak. Én pedig nyugodtan bambulva várom a buszt.

  Újabb kocsi lassít, majd megáll előttem az út szélén. Közömbösen végignézek a grafitmetál Corvette-en, s bár pulzusom lázasan felgyorsul, arcizmom se rándul. Még akkor sem, midőn a sofőr áthajol az anyósülésen, és a leengedett ablakon kihajolva végigmér. Szürke szeme megvillan, szája csalogató mosolyra húzódik.

– Mi a gond, szépségem? – dörmögi behízelgő hangon. – Lekésted a buszt?

– Akadnak ilyen balesetek – vonom meg a vállam. – Vagy tekintsük szerencsének?

– Inkább – helyesel egyetértően, s kilöki az ajtót. – Így legalább velem jöhetsz.

– Ha akarok.

– Akarsz?

– Miért ne?

  Széles mosolyához elégedett mordulás társul, mikor elnyúlok az ülésen, majd hozzá hajolva futólag szájon csókolom. Aztán a gesztus meglepő természetességétől kissé zavarodottan visszahúzódom a térfelemre. Ég a szám, az arcom is kissé.

– Csak ennyi? – dünnyögi a fülembe Andreas, s ahogy felé fordulok, szenvedélyesen érzékelteti, hogy következő alkalommal mit remél.

– Ne legyél ennyire telhetetlen! – hebegem végül kifulladva. Halkan felnevet, majd kilő a járda mellől. Tenyerét a térdemre simítja.

– Én már csak ilyen mohó vagyok – ingatja meg a fejét színlelt bűntudattal. – Milyen napod volt?

– Pocsék – morgom halkan, és a főnök hülyeségére visszagondolva, ingerülten dobolni kezdek lábammal a Corvette szőnyeggel borított padlóján. – A kuncsaftok kézről-kézre adták a kilincset. Jóformán csak az ebédszünetben tettem le a fenekemet. Aztán megint tolongtak a fiúk és lányok, már-már azon voltam, hogy egyszerre kettőt is fogadok, hogy gyorsabban haladjunk... S amikor azt hiszem, hogy végre vége a napnak, jön az a strici, hogy még vállaljam be a haverját, aki egy óra múlva érkezik. Hát nem! Kivagyok...! Ez most úgy hangzott, mint egy bevállalós ledér nap végi monológja – nyikkanok halkan, egy percnyi hallgatás után. Halkan fölnevet, s gyengéden megszorítja a térdemet.