Két Arc /Javítás alatt - Lassan Frissül/

3.

Az éles füttyöt mintha közvetlenül a fülem mellett eresztenék el. Megsajduló fejjel ülök fel, majd erőtlenül visszahanyatlom a párnára. Újra próbálkozom, majd újra és újra. Végül sikerrel járok.

Álmosan hunyorogva rácsodálkozom környezetemre. Ismerős az alattam terpeszkedő franciaágy tigriscsíkos plüsshuzata, ami az összetúrt lepedő alól kandikál elő. A szemközti fal mentén sorakozó fehér színű, vitrin és ruhásszekrény kombó is kísértetiesen hasonlít valamire. Ha másra nem is, akkor egy ugyanilyen szekrényre... A nyitott ablak alatt gubbasztó íróasztal szintén ismerős, mint ahogy a lapján elrendezett laptop, egyéb kütyük, porcelán porfogók, limlomok is.
Kótyagos gyanúm beigazolódik, ahogy hátra fordulok és szembe találom magam az egész falat beborító, napfényes tengerpartot megörökítő óriásposzterrel.
Hiszen én a saját kis kuckómban vagyok!
De mikor jöttem én haza? És hogyan? Talán valaki haza támogatott...Vajon ki lehetett ilyen gáláns, ugyanakkor felelőtlen, hogy részegségemben magamra hagyott? Senki nincs itt rajtam kívül. Még jó, hogy nem raboltak ki! Bútorok a helyükön, s a többi ingóságon sem látok semmi szokatlant. Újra végignézek az ágyon, s most felfogom a részleteket is. Elhűlten meredek a gyűrött lepedőre, s arra az agyon nyomott párnára, ami bár helyet kapott az enyém mellett, még sosem volt használva.
Mi az ördög történt itt? Sose vergődtem ennyire álmomban! Se alkoholmámorban, se betegség miatt nem forgolódtam annyira, hogy feltúrjam a teljes fekvőfelületet!
Megdörzsölöm a szemem, majd homlokomat a felhúzott térdeimet elfedő takaróra hajtom, hogy gondolkodjak egy keveset.
Azonban épkézláb gondolatok helyett, furcsa képfoszlányok villannak fel lecsukott szemhéjaim vetítővásznán. Gyorsan váltakoznak, mégis mindegyiket élesen látom, s fel is fogva azokat, megrázkódom.

- Istenverte, tetves rémálmok! - nyögöm rekedten. S ha már szidom őket, újult erővel derengenek lelki szemeim előtt. A pillanatképek gyors egymásutánban peregnek. Ráz a hideg, pirulok tőlük. Ám kénytelen vagyok végignézni a magas férfi betoppanását a koncertre, a szócsatát a csehóban, majd a test a test elleni tusát az ágyamban.

Elborzadva megtiltom magamnak, hogy efféléket merjek álmodni.

A következő füttyszó újfent az agyamba hasít. Kínomban legurulok az ágyról, s ha már ablakközelbe kerültem, kidugom a fejem rajta. Ki a fene zargat fel legmélyebb álmomból, ha az éppenséggel rém is?

- Aludni akarok! - közlöm hűvösen, amikor fölfedezem a kerítés előtt ácsorgó, nagydarab szervezeteket. Pick döbbenten a füle köré ernyőzi kezét, akárha rosszul hallana.

- Délután kettőkor?

- Amikor tudok... És amikor hagynak!

- Akkor én nem hagylak - vigyorog szemtelenül. - Kapd össze magad és mássz le.

- Muszáj? - nyögöm sírósan. Vállat von.

- Így is traccsolhatunk. Bár a szomszédok egész héten azon csámcsognának, hogy szombaton egy zsaru cipelt el a buliról...

- Mi van? Pofa be! Mindjárt megyek.

Fáradtan a vitatkozáshoz, ellököm magam az ablaktól és az ajtó felé indulok. Aztán valamelyest fölébredve megtorpanok az egész alakot mutató tükröm előtt. Hiába töprengek, nem lelek magyarázatot arra, hogy miért vagyok pucér. Végül elsiklom a probléma fölött, túl másnaposnak érzem magam ahhoz, hogy apróságokkal foglalkozzak. Lustán felöltözöm, majd eltámolygok a lépcsőig. Az első fokon félig-meddig összeesek. Békésen üldögélek, míg alább nem hagy a szédülés. Közben feltűnik még néhány furcsaság: gyomrom ökölnyi, halkan korogva könyörög valami betevőért. Holott nem szokása egy átmulatott este után. Izmaim reszkető gyengeséggel tiltakoznak minden mozdulat ellen.