Két Arc /Javítás alatt - Lassan Frissül/

43.

A nézők szeme elől eltűnve, Andreas lerántja fejéről az álcasapkát és hálás, verejtékes csókban részesít.

- Ahhoz képest, hogy nem csíped a zsarukat, megint kihúztál minket a pácból...

- Ne örülj annyira! Most cserben hagylak és lelépek - sóhajtom szilárd elhatározással. - Nem fogok egy falkányi nagyfejű előtt vigyorogni...

- Berezeltél - állítja vigyorogva, s kezemet nem eresztve, tovább slattyog velem az üres folyosón. Én pedig hagyom magam vezetni, annyira elképeszt ténymegállapítása.

- Dehogy rezeltem be! - ellenkezek azonnal. - Csak most nincs több energiám arra figyelni, hogy mit mondok egyáltalán, és hogyan... Ha véletlenül elszólom magam, hogy ismerjük egymást...? Pfff... Ha ezek rájönnek, hogy egy sittes a csajod, akár repülhetsz is a cégtől...

- Hé-hé!! Nyugi! - kéri nevetve. - A kutyát sem érdekli a cég. És... nem ismered az öreget. Meg fogsz lepődni...

- Inkább ő... Lelépek.

- Késő - sóhajt vigyorogva, s a kezemnél fogva, finoman kipenderít az árnyékos folyosóról a napfénybe, ő pedig megáll az egyetlen menekülési útvonal kellős közepén, laza kis terpeszben.

- Te kis mocsok! - ordítok rá gondolatban. Meginog kissé álltában, mindazonáltal rendíthetetlenül strázsál és vigyorog. Kénytelen-kelletlen szembefordulok a díszhuszárokkal és egy fals bájmosolyt villantok az engem fixírozó, egyenruhás közönségre.

A főkolompos nem is hagy időt az esetleges lelépésre. Hozzám lépve a kezét nyújtja.

- Örvendek, kisasszony. Deyton Collins ezredes vagyok. Önben kit tisztelhetünk...?

- Beatrice Burke. Rangtalan, egyszerű polgár - darálom egy szuszra, mire elmosolyodik, s a háttérben is el-elvigyorogják magukat.

- Azért az egyszerűnél több - véli, fejével a pálya felé biccentve. - Szívderítően mulatságos akciójelenetet mutattak be a fiúkkal. Üdítően hatott a sok rutingyakorlat után.

- Nos... Kirk nyomozó nem osztaná a véleményét - sóhajtom elnézően mosolyogva. - Kissé... sérelmezte, hogy belerondítottam az előre megírt forgatókönyvébe.

- Ne vegye a szívére! - legyint, majd hellyel kínál a páholyban, és ő is lecsüccsen. Mintha titkot árulna el, halkan súgja: - Mindenki tudja, hogy Kirk eléggé... karót nyelt típus, hogy finoman mondjam...

Halkan felkuncogok, miközben érzem, hogy a feszes görcs oldódni kezd a gyomrom tájékán. Most már biztos lehetek benne, hogy nem fogom lerókázni a barátságos főzsaru puccos stráfokkal tűzdelt, tüchtig egyenruháját.

- Enyhén szólva, tényleg az - hagyom rá. - Diszkréten le is hordott...

- Sejtettem. Bár nem hallottam és háttal állt nekünk... De kiskegyed takarosan lehurrogta. - Szépen a védelmébe vette a csapatot, s ugyanakkor saját magáért is kiállt. Mintha csak egyívású lenne a fiúkkal.

Kissé megakad bennem a szusz. Honnan tudja, mi hangzott el a pályán? Kirk nem a mikrofonba hisztizett... És valóban háttal állt nekik... Én viszont majdnem szemben... Akkor ez...

- Azta! - nyekegem elismerően, mikor valamelyest megvilágosodom, és őszinte csodálattal nézek az ezredesre. Az ő szemében is elismerés csillan, ahogy arckifejezésemet fürkészi.

- Vág az esze! - biccent, majd szerényen megpaskolja a könyöke mellett heverő távcsövet. - Ugyan a szemem már nem a régi és kell a látásmankó... De a szájról olvasás még nagyon jól megy...