Két Arc /Javítás alatt - Lassan Frissül/

8.

  A szokásos helyen állítom meg a robogómat a parkolóban, majd a nyeregben ülve rágyújtok egy cigire. Egykedvűen pöfékelve bámulom a magas kerítés mögött sötétlő, égbe nyúló konténertornyokat, a nem sokkal alacsonyabb dombokban álló autókaszni- és hajómaradványokat.

  Eszembe villan a kérdés: vajon most is figyel valaki? Akinek a jóvoltából, megint a nyakunkba szakad egy razzia a közeljövőben? Míg ezen tűnődöm, átsietek az úton. Loppal figyelve, hogy nincs-e a közelben valaki, nyugodt sétatempóban lépegetek a kerítés tövében. Az összeláncolt kapuszárnyaknál lelassítok, téblábolva, órámat nézve kivárom, míg elhúz mellettem két autó, majd a dróthálón lifegő, rozsdás tiltótáblát félretolva átsurranok a feltáruló lyukon, és a konténerek közötti árnyékos ösvényeken az elhagyatott panelépület felé indulok.

  A szürke falú, terebélyes ház ajtaja nyitva van. Az ablakokon hízó koszhályog nem enged belátni a régi szerelőcsarnokba. Sóhajtva belépek a furcsamód tiszta előtérbe. Halk beszédfoszlányokat hallok, s valamivel hangosabb nevetést. A hangokat követve elindulok a raktárhelyiség felé. Átmegyek egy kisebb szobába. Szinte be se férek a kuplerájtól. A szekrényekből szanaszét szórták a rengeteg, festékfoltos, amúgy fekete alapszínű overallt. A földön, az összetorlódott asztalokon halomban állnak, de még a lámpa helyéről is egy fekete öltözék köszön rám. Egy rántással eltakarítom az orrom előtt lebegő kezeslábast, és a továbbiakban ügyet sem vetve a szanaszét heverő kínálatra, berúgom a soron következő ajtót. A beszélgetés moraja felerősödik, majd elnémul, ahogy belépek az előbbinél viszonylag nagyobb, rendezettebb szobába. Hét szempár szegeződik rám, amiből csupán kettőt ismerek. Két tekintet, egy zöld és egy mélybarna barátságosan villan rám.

– Itt az erősítés – kurjant fel a számító fényű, kemény zöld szempár gazdája, Fegyenc. Vidáman biccentve, csókot nyomok borostás arcára.

– Látom, megúsztad a múltkorit. Repesek örömömben – telepedek le mellé. Emlékezetembe idézem, hogy megmentett a zsaruktól a razzián. Mélyről jövő szeretettel rámosolygok a harmincas éveinek elején járó pasasra. Néhány hónapos ismeretségünk alatt laza, de őszinte barátság szövődött közöttünk, s e barátságtól nem riasztott el a fickó rovott, sittes múltja. Sőt, kapóra is jött, mert minduntalan elfelejtettem anyakönyv szerinti nevét. Ráragasztottam a Fegyenc titulust. Nem sértődött meg emiatt, s hallgatott az elnevezésre.

– Jó, hogy jössz, kislány! – vereget hátba a másik flótás, kinek sötét szemei egymástól függetlenül nézelődnek a szélrózsa minden irányába. Bár nem ez a durva. Sokkal inkább az, hogy ekkora kancsalsággal is szinte mindent észre vesz. – Már fel akartuk adni a mérkőzést, mielőtt elkezdődött volna.

– Mert gyávák vagytok – dünnyögöm, miután megbizonyosodtam róla, hogy tüdőm, vesém még a helyén van.

– Ez nem igaz – húzza ki magát önérzetesen a nálam néhány hónappal fiatalabb, Robbie nevezetű egyed, bár én sosem hívom így. Pláne, hogy bődületes kancsalságát figyelembe véve, igazán frappáns gúnynevet találtam számára.

– Sok a célpont, Sólyomszem – mutatok az engem fixírozó, öt idegen felé, majd végignézek rajtuk. – Egyébként meg piti banda.

– Piti? – emelkedik fel ültéből a lefitymált ötök egyike. Rekedtes hangja hallatán lassan visszafordulok felé. Szemügyre veszem rövid, szőke haját, kajánul villanó, sárgászöld szemét, gunyoros mosolyát. Arisztokratikus vonásait, tartását figyelvén, egy tizennyolcadik századbeli főúr jut az eszembe. Sehogy sem illik bele a roncstelep miliőjébe.

– Meguntad a gazdag ficsúr szerepét? – adok hangot gyanúmnak. – Kicsit kikapcsolódnál? A középosztályban keresel kalandot?

– Ahogy látom, már meg is találtam – lép közelebb és végigmér, majd előttem megállva lehajol hozzám. Az arcába vigyorgok.