Két Arc /Javítás alatt - Lassan Frissül/

33.

- Úgy látom, mégse neked lett igazad...

Ki se nyitom a szemem az élcelődő megjegyzésre. Úgyse látnék sok mindent. A lemenő nap erősebb sugarait ezernyi szikrára robbantja az alig mozduló víztükör.

- Totálisan kitanultál - mondom, majd egy pillanatra a víz alá süllyedek, hogy lehűtsem forró arcomat. - Úgyhogy nem lehet valami édes a győzelem.

- Mindenesetre ízlik. Bár még távol állok a győzelemtől - vallja be kuncogva, s választ sem várva folytatja: - De nem akarok mindenáron győzni... Se legyőzni.

- Akkor mit akarsz? - firtatom értetlenül. Hallom, hogy hasra fordul a vízben, s karjaival a lapos sziklára támaszkodik. Egy pillanatra kitakarja előlem a napot, ahogy fölém hajolva megcsókol.

- Azt, hogy mindent tudj - mormolja a számra.

- Azt hittem, hogy már mindent tudok - pillantok rá résnyire nyitott szemmel. Látom, hogy kesernyésen elmosolyodik, s hátrasimítja nedves haját.

- Az ördög a részletekben rejtőzik.

Akaratlanul is kinyitom a szemem és én is hasra fordulok, ahogy visszahúzódik.

- A kíváncsiságot is te tukmálod rám, csak azért, hogy szóljak hozzád? - bosszankodok. Elharap egy nevetést.

- Nem kell megszólalnod, ha nem akarsz. Annyival is beérem, ha megtisztelsz a figyelmeddel... Nos, hol is kezdjem...?

- Legyünk túl a nehezén. Most jól bírom a sokkot... Aztán jöhet a lightosabb körítés. Hallgatlak.

Hosszasan, merengve figyeli a távolban sötétlő partot, majd ahogy a Nap lejjebb bukik a hegyek mögött, kisiklik a vízből, s fölegyenesedik a sziklákon. Újabb gyors pillantással felméri a túloldalon lézengő emberek létszámát. Tekintetét követve konstatálom, hogy már az utolsó, legkitartóbb napimádók is csomagolnak, ahogy a part árnyékba borul, s a félhomály gyorsan végigterjed a vízen, bekebelezi a sziklákból kialakított, mesterséges szigetet, ahol elrejtőztünk a strandolók tekintete elől.

A hatalmas tó partja elnéptelenedik. Magunkra maradunk az alkonyatban. Némileg szorongva fordulok vissza, s kérdő pillantást vetek a férfira. Tekintete az enyémbe kapcsolódik egy rövid időre, miközben egyet hátralép.

- Figyelj - sóhajtja, s a következő pillanatban elrugaszkodik a szikláról. Szépen ívelő fejessel csobban a vízbe. Lehetetlen módon vagy huszonöt méterre a szigettől. Elhűlve bámulom a szétszóródó vízcseppeket és a fodrozódva táguló hullámgyűrűket. Más mozgást nem látok. Pedig Andreasnak már a felszínre kellett volna bukkannia.

- Erősek vagyunk - szólal meg hirtelen mögöttem. - És gyorsak - teszi hozzá mosolyogva, s villámgyorsan elkap, mielőtt a vízbe hanyatlanék ijedtemben. Óvatosan lerak egy alacsonyabb kőtömbre, és néhány lépésnyire eltávolodva, fölemel egy öklömnyi példányt. - Tegyük fel, hogy...

- Most az a szikladarab helyettesíti a nyakamat? - kérdezem komoran, mintegy befejezve a példát, mikor elhallgat. Gondolatban fejbe ütöm magam, mikor megborzongva lehunyja a szemét, majd felsóhajt és megingatja a fejét.

- Hagyjuk a feltevéseket. Csak egy kő - dörmögi sötéten, miközben ujjai lassan ráfognak, majd megszorulnak a szikladarabon, s az émelyítő ropogással szétmállik markában. - Sokkalta keményebb, mint te... Nem merem elképzelni, mi lett volna, ha ezt tegnap éjjel prezentálom, a versenypályán...

Elakad a hangja. Elfordítja rólam a tekintetét, s ökölbe szorított kezére pillant. Kiegyenesíti ujjait, s úgy bámul a tenyerén szürkéllő morzsalékra, mintha meglepné a látvány. A vízbe szórja a kődarabokat, majd a hegyek felé néz. A nap utolsó sugaraira összpontosítva felsóhajt.