Két Arc /Javítás alatt - Lassan Frissül/

4.

- Most érkeztünk haza - újságolja anyám. - Te merre jársz?

- Hazafelé tartok a melóból - sóhajtom fáradtan a telefonba, miközben szokás szerint arra várok, hogy megzöldüljön a lámpa.

- Este hétkor?

- Kénytelen voltam túlórázni. Hosszú.

- Minden rendben? Olyan furcsa a hangod.

- Csak rühellem a piros lámpákat - füllentem könnyed, mosolygó hangon, miközben kibuggyanó könnyeimet törölgetem. Ez szinte már rutinná vált az elmúlt három nap folyamán.

- Nem szabadságon kéne lenned még a héten?

- Untam a nagy semmittevést, úgyhogy kedden munkába álltam. Úgyis fogyóban van a zsebpénzem - csevegek, kétségbeesetten erőltetve a lazaságot. - Alsó hangon negyed óra, és otthon vagyok. Akkor majd mesélhettek ti is.

A telefont elrakva, visszaigazítom a bukósisakot a fejemre, és mikor végre-valahára zöldre vált a lámpa, komótosan elindulok a ritka forgalomban. Próbálok illedelmesen közlekedni. Úgy-ahogy sikerül is. Csupán az irányokat vétem el néha. S amikor már csak sejtem, merre van az otthonom, kimerülten a járda mellé parkolok. Mozdulatlanul ülve a nyeregben, lehunyt szemmel meditálok néhány percig. Óriási kortyokban nyelem az állott, szmogos levegőt. Valamelyest használ. Immár képes vagyok összpontosítani a vezetésre.

Az elmúlt napok alatt agyonrágott, önző kérdés villan fel agyamban: mi lesz velem? Ám továbbra se tudok rá válaszolni. Újabb villanás a gógyiban: Andreas tudna.

- Felejtsd el! Felejtsd el! - mormolom halkan a bukósisak alatt.

- Esélyt kellett volna adnod neki! - kacarászik kárörvendően egy csúfondáros hang a fejemben.

Ezen már kár tépelődni - figyelmeztetem magam. Sokadszorra, s most is fölöslegesen. Ismét végigszaladok a „Mi lett volna, ha...?" kezdetű kérdéskörön. És valamennyit megválaszolatlanul hagyom. Nincs kedvem válaszlehetőségekkel vacillálni. Inkább a tényeknél maradok.

- Elment, mert elzavartam - sóhajtom csendesen. Ezt kár ragozni. - Túlélem! - fogadkozom, s elszántan fölnézek. És ismét bőghetnékem támad. - De így hogyan?

A presszó előtt veszteglek magamba roskadva. Ahogy ezt fölfedezem, felemás érzések ébrednek bennem. S mielőtt gondolkozhatnék, lepattanok a nyeregből. A bukósisakot a kormányra akasztva, belépek a hűvös, hangulatosan megvilágított helyiségbe.

Most valamivel többen lézengenek itt, mint szombat éjjel, de még jó néhány asztal mellett nem ül senki. A kiszolgáló pult előtt sorban állnak vagy épp a magas bárszékeken ülnek az emberek. Rövid vívódás után átfurakszom köztük, s a fekete műmárvány pultra könyökölök.

Renée azonnal észrevesz. Felvonja a szemöldökét, még sebtében telepakolja az előtte heverő tálcát, majd a cirkáló pincér gondjaira bízva azt, hozzám lép. Közel hajolva megsimogatja az arcom.

- Szióka, drágaságom! Adhatom a szokásosat neked is?

- Legyen, csak kevesebb vodkával, mert motorral vagyok - egyezem bele némi vonakodás után, aztán felvonom a szemöldököm. - Hogyhogy nekem is? Talán Brodyék is itt vannak?

- Nem, bogaram. Ma még nem láttam őket. Hanem tegnap este itt volt a lovagod - teszi elém az italt. S ahogy a párás falú, citromkarikával díszített pohárra nézek, kegyetlenül összeszorul a szívem.

- Tegnap itt volt? - lehelem halkan. - Andreas itt volt?

- Így hívják azt a fekete hajú daliát? Jól beleválasztottál - kacsint rám cinkosan, majd bólint. - Tegnap este nyolc körül jött be. Ivott egy kávét feketén, holott már amúgy is keserűnek nézett ki. Aztán rendelt egy vodka-tonikot, s míg azt kortyolgatta, hol az asztalt nézte kint, ahol szombaton ültetek, hol az ajtót... Cicám, te elnézted a randi időpontját! - néz fel hirtelen a pohártörölgetésből. - Hát ezért volt olyan borongós hangulata.