Két Arc /Javítás alatt - Lassan Frissül/

48.

Hiába feszítem meg lábaimat, a két tulok kissé megemel és visz, akaratom ellenére. Igencsak azon vannak, hogy minél gyorsabban és feltűnés nélkül cipeljenek ki az étteremből.

Ezt végiggondolva, csakhamar verbálisan is tiltakozni kezdek.

– Héhéhé! Kicsodák maguk? Tán illene igazolni magukat, mielőtt nőt rabolnak! Különben sem az őskorban vagyunk...! Kissé el vannak tévedve, az etikettet illetően...

– Elhárítás – közli az egyik tömören, miközben tovább visznek. Ezen meglepődve lecövekelem magam, amennyire tudom.

– Akkor nem csak illem-ügyileg tévedtek el. Én vagyok a jó kislány. A rosszfiút kellett volna elkapniuk! De már arról is lecsúsztak. Nézzék csak: épp most hasaltatják az asztalra...

– Trice, merre vagy? – zúg agyamban Andreas hangja. – A találkaponton kellene lenned...

– Már el is hagytam a pontot, mert két vadbarom cipel épp a kijárat felé – tudatom vele azonnal.

– Látlak! Megyünk érted!

Ám ez nem is olyan egyszerű. Ugyanis az eleddig értetlenül bámuló vendégek közül jónéhányan utolérik ésszel, hogy mi is történik. Jólehet: félreértelmezik.

Ijedten ugrálnak fel a helyükről. Ki menekülni próbál, ki pedig hasra vetődik, miközben szinte tapinthatóvá hízik a pánikhangulat. Egy perc alatt csaknem az összes ember megtalálja a közös hangot: kiabálás, sikoltozás képében.

Az álarcosok nehezen haladnak a nyomomban. Hótfix, hogy magukban átkozzák a csődületet. Kiváltképp azokat az embereket, akik fetrengés helyett kalóriaégetéssel élik át a pánikot, s ide-oda szaladgálnak.

Andreas bepöccen.

Többnyire úriember, ám most fütyül a viselkedési normákra. Mivel a forgatagban nehezen halad, a magasba lendül. Asztalról asztalra ugorva előzi be elrablóimat.

Sikerét látván, négyen is követik példáját. Nyomukban felborult székek, törött tányérok, poharak maradnak.

Így, mielőtt kivihetnének az étteremből, öten állnak szembe az öltönyösökkel.

– Engedje el! – kéri Andreas, egyelőre szépen, verbálisan. A jobbomon feszítő, fiatal öltönyös nem is veszi komolyan.

– Ez már a mi babérunk, zsarukám! A nőt felelősségre vonják hazaárulás vádjával. És mi visszük be, ha már elcsesztétek itt nekünk... Inkább szedjétek le a bilincset az emberünkről. Talán azt nem bénázzátok el – veti oda olyan lenéző stílben, hogy biztosra veszem: Andreas rögtön tettlegességhez folyamodik. Akkor pedig a frissen végzett zöldfülű elhárítónak, ha nem is életmentő beavatkozásra, de vadiúj, tolótetős fogsorra tutira szüksége lesz.

Tipikus patthelyzetben ácsorgunk, egyelőre társalgási szinten. Andreas finoman, leheletnyi iróniával fűszerezve érvel, az öltönyös felsőbbrendűen pöffeszkedve mórikálja magát. Modora megfekszi a gyomromat perceken belül. Tekintetemet a mennyezetre emelem. Tisztán látom a seggfej pasas fölött az egyre hízó vészfelleget. Ha ebben a formában folytatja, muszáj lesz szereznie egy esernyőt, mert rá fog szakadni.

Habár... Fújhatja... A pofondörgés és a foghullás ellen nem fogja megvédeni.

Az eddig csendesen strázsáló, társánál vélhetően klasszisokkal okosabb, tapasztaltabb elhárító telefonra kap. Némiképp vonakodva elenged és odébb vonul. Röviden beszél valakivel. Tartásán látom, hogy nem nagyon érti a helyzetet.