No regret ✔

1. Fejezet

- Beszélhetnénk? - kérdeztem suttogva Márk pulcsiját huzogatva.

- Persze - mosolygott felém kedvesen, majd zsebre dugott kézzel arrébb sétált a barátaitól.

Mosolyog. Mosolyog!!!! Csak nem lesz olyan nehéz elmondani. Nem? Jó passzban van, akkor majd jól is viseli a hírt, nem? Általában én mindig jobban viselem ha boldog vagyok. Vaj...

- Mondjad - szakította félbe elkallódott gondolataimat. - Miről szeretnél beszélni? - fúrta szemeit az enyémbe.

Ahogyan a menta zöld szemeibe néztem minden erőm elhagyott. Az a kevés bátorság amit sikerült összegyűjtenem mintha egyből elillant volna. Kezeim remegni kezdtek és tüdőmet mintha prés alá helyezték volna, olyan nehéz lett a szuszogás.

- Ohh, öhm..  - dadogtam összevissza erőtlenül. Erős tekintete már lassan égetett így gyorsan elnéztem és elfoglaltam magam a kedvenc felsőm szegélyével.

- Emma? - szólított meg. Tekintetem ajkain akadt meg, tanulmányozva piros, vastag ajkait amit két hónapja a magaménak tudhattam. Nevem újra lazán pergett le nyelvéről. A hideg rázott ki amikor újra eszembe jutott a beszélgetésünknek az oka.

Mély levegőt véve köptem ki a két szót. - Terhes vagyok - mondtam alig hallhatóan.

- Mi van? - kérdezett vissza. Arcát nézve próbáltam rájönni, hogy most nem hallotta vagy egyszerűen meglepődött.

- Terhes vagyok - ismételtem meg magam mostmár hangosabban de figyelve arra, hogy a körülöttünk lévő emberek ne hallják.

Márk arcáról semmit nem lehetett leolvasni, csendben figyelte arcomat, szemeimet, mozdulataimat. Már lassan azt hittem, hogy újra nem hallotta pedig igyekeztem hangosan mondani, amikor ajkait enyhén szétnyitotta majd újra összepréselte őket, vékony vonallá alakítva vörös ajkait.

Szóval hallotta. Nyeltem nagyot de nem mertem megszólalni. Nem tudtam, hogy mi következik. Nem tudtam, hogy milyen reakciója lesz. Mozdulatlanul vártam.

- Ugye viccelsz? - törte meg végre a kínos csendet.

- Nem - suttogtam a földet pásztázva. Könnyeim egyre jobban szúrták szemeimet és bármennyire fájt visszatartani őket nem engedtem meg magamnak, hogy előtte sírjak. Nem akartam gyengének tűnni, nem akartam, hogy sajnáljon.

- Emma, ugye viccelsz? - kérdezte újra éles hangon.

Nem tudom, hogy a terhességi hormonok miatt vagy csak egyszerűen a mérges hangjától de a könnyeim utat törtek maguknak és megállás nélkül itatták át arcomat.

- Úgy tűnik neked, hogy viccelek? - vágtam vissza akaratlanul durva hangon, még mielőtt befoghattam volna a számat.

- Óó te jó ég - túrt bele idegesen a hajába. - Terhes vagy - jelentette ki sápadt arccal.

Csak bólogattam. 

- A francba.. hogy történhetett? - tette fel a kérdést amire mindketten szerettük volna tudni a választ.

- Nem tudom - suttogtam elveszve menta zöld szemeibe. - Védekeztünk, nem? Valószínüleg ott történt vala.. - próbáltam megválaszolni a kérdést de Márk még sápadtabb arca belém fojtotta a szavakat. - Nem védekeztünk! - kiáltottam fel kicsit hangosabban a kelleténél mire a parkólóból többen is felénk kapták tekintetüket. Lélegzetem a torkomban akadt és könnyeim újra patakokban folytak le átitatva sötét zöld felsőmet.

Úristen. Hogy lehettünk ennyire felelőtlenek?

- Azt hittem, hogy fogamzásgátlón vagy! - túrt bele a hajába idegesen. Sápadt arca minden egyes perccel egyre vörösebb lett, állkapcsa egyre ritmikusabban húzódott össze. Ha nem álltam volna lassan egy pánikroham szélén akár még szexinek is találtam volna, ahogy izmos karjai megfeszülnek minden egyes hajtúrás közben.