No regret ✔

17. Fejezet

Jelen

Ketten vagyunk. Te meg én. És mami vigyázni fog rád.

- Emma, mi történt? Jól vagy? Hívjak valakit? Shit. - szólalt meg valaki dörmögő hangján. 

- Benji? - leheltem ki rekedt hangon a megmentőm nevét.

- Oh thank God! Mi történt Em? - seperte ki nedves arcomba tapadt hajszálaimat.

- Ettől féltem Benji - zokogtam újra belemarkolva könnytócsás pólójába.

- Jézusom Em, gyere menjünk be keressük meg a csajokat. - suttogta fülembe. 

Próbáltam felállni de végtagjaim annyira lebénultak, hogy súlyom újból a földre zuhant. Mintha egy rongybaba lettem volna, ahogy Benji karjaimat nyaka köré fonta majd jobb kezét hátamon pihentette míg bal karját lábaim alá helyezte, majd felemelt a magasba.

- Minden rendben lesz Em! - suttogott kedvességeket fülembe. Igyekeztem egy gyenge mosolyt csalni arcomra köszönet képpen de csak egy csúf grimasz lett belőle. - Szofii! - kiáltotta el magát a folyósóra érve.

- Úristen. Mi van vele? Emma! - visított szoprán hangján Szofi. - A pici? - kérdezte halkan de elég hangosan, hogy Benji is meghallja.

- Milyen pici? - kérdezte csodálkozva.

- Semmi, semmi. Fel tudsz állni? 

- Mi történt? - jelent meg Ivett aggódó tekintetét köztünk kapkodva. 

- Benji, letennél? - néztem kicsit szórakozottan Benjire aki zavartan figyelte a beszélgetésünket teljesen megfeledkezve, hogy még mindig az ölében tart.

- Jajj persze. Bocs - engedte le gyengéden lábaimat míg a földet nem érték.

- Köszi szépen - erőltettem mosolyt arcomra, de azért Benji karjába kapaszkodtam ha netán újra összeesnék.

- Beszéltél Márkkal. - Iv kijelentése mindenkit ledöbbentett és válaszomat elárulta a gyorsan odakapó tekintetem, Szofi nagy levegőt szívva kezdett orra alatt káromkodni míg Benji csak tág szemekkel meredt ránk.

- Honnan tudod? - kérdeztem Ivett arcát fürkészve, válaszra várva de csak hátam mögé nézett aprót bólintva valami irányába.

Vállam fölött hátra pillantva vettem észre, ahogy Márk épp megerőszakolt egy suli boxot miközben hangosan káromkodott. Idegesen hajába túrt és hadonászva magyarázott valamit legjobb barátjának. Nem kellett halljam szavait, csupán elég volt Anti arcát figyelni ahogy a nyugodt szemei egyből kipattantak a helyükről és arca pár árnyalattal sápadtabb lett.

Tekintetemet elkapva róluk szedtem össze magam, mélyet lélegezve döntöttem el, hogy nem hagyom, hogy megrontson, hogy gyengének tűnjek előtte. Nem akarom, hogy esetleg megsajnáljon és csak azért foglalkozzon velem. Államat a magasba emeltem és remegő kezeimet zsebembe dugtam.

- Majd beszélünk erről később - majd vállamon megigazítva táskámat hagytam ott meglepődőtt barátaimat.

Fogalmam sincs, hogy honnan jött ez a nagy bátorság, nem tudom, hogy sikerült pár percen belül a gyenge, sirdogáló kislányból egy felszegett állú, büszke anyukát varázsolnom magamból. A titkárság felé véve az irányt gyorsítottam meg lépteimet, menekülve barátaimtól. Féltem attól hogyha szembe nézek velük akkor megtörik a páncélom és mindenki szeme láttára összeesek. Elég volt az, hogy láttak és hallottak az emberek Márkkal veszekedni. Elég volt az, hogy láttak az emberek a parkolóban széttörni.