No regret ✔

12. Fejezet

Egy hónappal és egy héttel azelőtt

A listát utoljára átolvasva pipáltam ki az összes elemet a fehér, gyűrődés mentes lapról. A bőröndöm cipzárját behúzva állítottam lábra, telefonomat farzsebembe dugtam és már kész is voltam. 

Az egész ház zajongott a bőröndök húzásától, ahogy mindenki járt fel alá, rakosgatott be elfelejtetett dolgokat és csekkoltuk sokadjára a listákat, olyan volt a házunk mint egy hangyaboly.

- A macim! A macim! - suhant el mellettem Dodó a szobája felé.

- Nem pakoltuk már oda az este? - kérdeztem tőle mire megtorpant de a nagy sebességétől orra bukott. - Jesszusom, jól vagy? - nevettem el magam.

- Igen - kuncogott majd elindult vissza a lépcsők irányába. - Bejaktad a táskámba? - nézett fel rám gyönyörű szemeivel.

- Igen kis bogár, még betettük az este, nem emlékszel? - tettem mutató ujjamat kis orrára majd vállától megfordítottam a lépcső irányába - Irány lefele.

- A bőröndödet viszem én - kapta ki kezemből Ervin a csomagom fogantyúját még mielőtt felemelhettem volna.

Amióta megmondtam neki, hogy terhes vagyok azóta mégjobban kímél mint eddig. Mindentől próbál megóvni, nem szabad semmi súlyosat felemelnem, még Dodóra is rászólt, hogy ne csüngjön folyton a nyakamba. Szegény kis kölyök nem értette, hogy miért van összeszídva. Próbáltam többször is elmagyarázni neki, hogy semmi baj ha emelek dolgokat de makacssága nem engedte, hogy megértse. "A picire vigyázni kell" mondta mindig amikor tiltakozni akartam.

- Emma, készen vagy? - nézett fel apa az emeletre.

- Igen, jövök - mosolyogtam el magam majd VinVin után siettem le a lépcsőn.

Sz: Em! Minden rendben veletek? A pici?

Nyitottam ki Szofi üzenetét. Na igen. Minden második kérdés a piciről szól. Persze nem bánom de mintha már nem is én lennék a lényeg hanem a bors nagyságú gyerekem.

Em: Minden rendben, most pakolunk be az autóba. A pici is jól van, Ervin gondoskodik róla. Most is kikapta a kezemből a bőröndöt, hogy ne cipeljem le a lépcsőn. Ti hogy vagytok?

Pötyögtem vissza válaszomat mielőtt kisiettem volna a házból, hogy anyáék egy utolsó csekkolást tartsanak.

- Minden megvan, mehetünk! - pakolta el anyu a tíz méteres listáját és mindenkit betessékelt az autónkba.

Másfél órás autózás után ami a Nagy familiában azt jelenti, hogy énekelünk, beszélgetünk vagy éppen játszunk Dodó kedvéért egy szóval soha nincs csend, végre megérkeztünk a nyaralónkhoz. Amint megállt az autó egyből kiestünk az ajtókon oxigén után kapkodva. Hiába volt légkondi mégis izzadt testünk összeragadt a forró júniusi napon.

- Jézusom, árnyéék!! - rohantam be egy fa alá remélve, hogy ott kevésbé lesz melegem. - Nem bírtam már, folyton vert a nap, a jobb felem sokkal pirosabb mint a bal - nyafogtam karjaimat vizsgálva.

- Semmi bajod - nyomta a kezembe apu bőröndömet.

- Ne viccelj Leo, nézd meg a két karomat és merd azt mondani, hogy egyik kezem nem vörösebb mint a másik - szólítottam meg aput keresztnevén, ami csak annyit jelentett, hogy ne-merj-vitatkozni-velem-mert-úgyis-nekem-van-igazam.

- Hallod Leo? - kuncogott anyu a kajás dobozzal a kezében.

- Ervin? - néztem körbe az üres utcán ahol már csak hárman maradtunk.