No regret ✔

22. Fejezet

12. hét ♡

Egész éjjel forgolódtam és egy percig sem tudtam lehunyni a szemem. A fél éjszakát a tökéletes terv kigondolásával a másik felét pedig az ultrahang miatti izgulással töltöttem. Nem segített ha olvastam, ha zenét hallgattam, ha kedvenc plüss macimat szorongattam az álom sehogy nem jött a szememre.

Már napfelkelte előtt kikeltem az ágyból, jobban mondva kipattantam mert már alig bírtam egy helyben maradni. Tőlem szokatlanul kerestem meg a jóga matracomat, ami már két éve lapult a gardróbom alján mert nem sikerült rávennem magam, hogy fel is használjam. Az internet segítségével rákerestem pár mozdulatra és nyitott ablaknál kezdtem el reggel 6 előtt testemet fura pozíciókba helyezni.

Az ébresztőmet már frissen és lezuhanyozva kapcsoltam ki, csupán egy órával jártam a reggeli rutinom előtt. Teljesen normális, nem? Gyorsan felkaptam magamra egy kényelmes nadrágot és egy bő felsőt ami teljesen eltakarta kicsi de kerekedő pocakomat, majd egy kis smink után kész is voltam.

- Jó reggelt - szaladtam le a lépcsőn köszönteni a még álmos családomat akik voltak annyira kedvesek hogy legalább egy dörmögéssel visszaköszöntek.

A reggelimet elkészítve huppantam le a pulthoz figyelmen kívül hagyva anyuék csodálkozó tekintetüket.

- Izgulsz? - kérdezte anya mikor ketten maradtunk a konyhába.

- Igen - bólintottam a salátám zöld árnyalatait tanulmányozva. - Sikerült lebeszélned apát? - néztem fel reménykedően de nem volt szükség válaszra. Anya bocsánatkérően nézett rám majd enyhén megrázta barna fürtjeit.

- Sajnálom kicsim! De majd igyekszem pórázon tartani apádat, hogy ne menjen túl messzire.

- Jó - sütöttem le szemeimet. Izgulhatok tovább.

----------------

- Miss Nagy!

Magam elé meredtem, szemeim előtt felvázolva a tökéletes tervemet ami csupán annyiból állt, hogy egy percig sem hagyhatom Márkot egyedül apával. Na meg persze nem engedhetem meg neki, hogy saját autójával jöjjön mert még apa valami bolondságot csinál és oda lyukadunk ki, hogy Márk szerelői képességeit is be kell mutassa, persze saját autóján.

- Miss Nagy! Pay attention please! [Nagy kisasszony! Kérem figyeljen az órára]- csettintett Ms. Cooper arcom előtt.

- What? [Mi?] - ráztam meg fejemet visszatérve a való világba. - Oh. I am so sorry! [Oh. Elnézést] - tágultak ki szemeim Ms. Cooper szigorú arcát elnézve. Huppsz.

- Am I boring you? [Untatom önt?]

- Nonono! I just don't feel so good! [Nemnemnem! Csak nem érzem jól magam] - próbáltam menteni a helyzetet, habár Ms. Cooper volt a suli legszigorúbb tanára szóval az esélye hogy megmentsem magam kb egyenlő volt a nullával.

- Then please go to the nurse room and don't disturb my class [Akkor kérem menjen az orvosi kabinetbe és ne zavarja az órámat] - mutatott az ajtó irányába apró szemüvege felett meredve rám. Tekintetétől még a hideg is kirázott és ahelyett, hogy tiltakoztam volna amiért én nem csináltam semmit inkább csak felkaptam cuccaimat és kisiettem az ajtón.

A folyósón egy lélek sem volt, csak a conversem nyikorgását lehetett hallani. Nyugodtan sétáltam a másik szárny irányába ahol az orvosi kabinet található. Ráérősre vettem a figurát hisz ki sietne vissza Ms. Cooper unalmas órájára ha végre megszabadulhat nyávogó hangjától és gyilkos tekintetétől.