Kétség - [BEFEJEZETT]

I. Fejezet

Fulladozva tántorodtam hátra, a torkom összeszorult a látványtól. A tűz fellobbant, szikrákat hányva több méterre. Így rám is.

A kezemet magam elé emeltem a szememet védve a hirtelen fényözöntől és szikráktól. 

Mit tettem? 
MÁR MEGINT? 

Nem, ez nem lehet! Azt hittem, már eltűnt, hogy nem jön vissza többé!

Több mint egy hónapja nem vette át a testem fölött az irányítást és ezzel együtt a hatalmat. Kezdtem reménykedni. A semmiért! 

De mégis miért?? Hogy minden alkalommal úgy térjek magamhoz, hogy nem tudom mi történt és egy horror jelenet végeredményének legyek szemtanúja? 

A szemem már hozzászokott a fényhez és amit láttam… meg kellett támaszkodnom a falban, nehogy elájuljak. Az ember azt hinné, már megszoktam a borzalmakat, de nem.

Minden egyes alkalommal, mikor öntudatra ébredek vagy egy holttestre vagy egy haldokló emberre leszek figyelmes, akin már nem tudok segíteni. És ez így megy már két éve. Most tizenhét vagyok. 

Legelső alkalommal egy szerencsétlen osztály társamat löktem le egy tizennyolc emeletes háztömb tetejéről. Nem volt szemtanú. Valójában sosincs.

Akkor a csodálatos találékonyságomnak köszönhetően kivágtam magam egy szimpla “baleset volt” szöveggel és szerencsére még csak nem is gyanakodtak gyilkosságra.

Biztosan látszott rajtam a rémület és mint minden alkalom után, akkor is és most is rettentően remegtem.

New Yorkban sok a haláleset. Nagy részükre nem derül fény, a többinek meg nem tudják körülményeit és a gyilkosait sem. A baj csak az, hogy én a nagy részbe tartozom.

Most is itt állok és nem tudom, mit tegyek. Előttem már javában ég egy test, leválasztva róla a feje és mindenféle zacskók és szatyrok hevernek rajta. Nem sokkal arrébb egy vértócsa, a falakon vércseppek. Talán jobb is, hogy nem emlékszem, mi-hogy történt.

A levegőben iszonyú büdös égett haj és hús szag keveredik a poshadt étel bűzével. 

- Nem akarok többet látni - suttogtam az éjszakába és a sírás kerülgetett. Remegve megfordultam és nekiiramodtam, mielőtt legyűr a sírás és a rosszullét.

Az utolsó emlékem ebből a napból, hogy még világos van és én futni indulok. Most sötét van és fogalmam sincs mennyi lehet az idő.
Egyre többet követel a testemből.

Az elején csak pár másodperc kimaradás volt, aztán pár perc. A jelenlegi lehet akár fél nap is. 

Szipogva botladoztam a szemetes kukák között, el a tűztől az árnyékokba temetkezve. 

És ha rájönnek, hogy én voltam? Nem hinném, hogy ez megtörténne, mert mindig alapos munkát végez, az elején viszont nekem kellett eltakarítanom őutána.

Mondjuk az sem lenne nagy baj, ha elkapnának. Akkor nem ártanék több embernek. Vagyis hát… ki tudja? Ő olyan harci fogásokat tud, és olyan furmányos, ráadásul erősebb is nálam, nem beszélve az ölési vágyairól, hogy egy szempillantás alatt leteríthet akár egy rendőr csapatot is. 

Próbáltam már végezni magammal. Ha megölöm magam, vége lenne a borzalmaknak.

De nem engedte. Mindenben megakadályoz, ami árthat neki. Ez azt jelenti, hogy nekem is. 

Már egy éve, hogy megpróbáltam. Akkor volt a huszonharmadik emberölésem, de azóta már elvesztettem a fonalat a gyilkosságok terén. Kijöttem egy hasonlóan elhagyatott utcába és próbáltam leszúrni magam. Milyen naiv voltam!

Amint elhatároztam magam, leváltott és arra eszméltem, hogy a kés ketté van törve és három méter magasan a falba van állítva. Utána még egyszer próbálkoztam, de soha többet! 

Az emlék hatására gyorsabban szedtem a lábamat és bár nem volt hideg úgy remegtem, mint akit két kézzel ráznak. Nem gondoltam, hogy ilyen messzire kószáltam az otthonomtól. Még szerencse, hogy ismerem a környéket.

Negyedórányi trappolás után végre a Grove St.-re értem és megláttam az öt emeletes panell lakást, melynek a harmadik emeletén lakok én és az anyám. Apám pontosan akkor halt meg, mikor szörnyeteg lett belőlem.

Felcammogtam a lépcsőn, szándékosan nem használtam a liftet. Az ajtó előtt fújtam egyet, megtöröltem kivörösödött szemeimet és beléptem az otthonomba.