Kétség - [BEFEJEZETT]

XLVII. Fejezet

Thomas

Melinda ernyedten omlott a karjaimba.  

A lehető leggaládabb dolgot műveltem vele, amit csak lehetett. Hátba szúrtam. 

Egyszerre esett össze azzal a szerencsétlen krapekkal, akinek kitörte a nyakát. Nem vagyok különb tőle. Én is gyilkos lettem, méghozzá a legrosszabb fajta; aki megöli a szerelmét. 

Eszméletlen módon, pár másodperc alatt végzett hat FBI-os rendőrrel. Alig volt időm elfutni a konyháig és keresni egy kést. Csoda, hogy nem talált el egyetlen egy golyó sem. Pedig sanszos volt, hogy meghalok. Erre az egyetlen, igaz szerelmem hal majd meg és a vére ez én kezemet áztatja. 

Sokáig vaciláltam, hogy megtegyem-e, de végül arra jutottam, hogy ezt Melinda kérte és nem lesz más esélyem, csak a meglepetés ereje. 

Kihúztam a kést, hogy a hátára tudjam fektetni, ami nem tűnt a legjobb ötletnek, ugyanis hatalmas fájdalmat okozhattam neki. 

Nem kiáltott fel, csak csendesen tűrte, ahogy leülök vele és az ölembe fektetem. Láttam, ahogyan megváltozik az arca és felméri, hogy hol is van valójában. Amikor felnézett és rájött, hogy én vagyok az, ezernyi érzelmet vettem észre a szemében. Örömöt és szomorúságot, szerelmet és hálát, sajnálatot és elfogadást. 

A vére egyre csak csöpögött és eláztatta a felsőmet. Éreztem, ahogyan végigfolyik a szerelmem vére a kezemen, hallottam, ahogyan nehezen véve a levegőt gurgulázik a tüdeje és egyszer csak kitört belőlem a sírás. 

Nem tudtam megállni, egyszerűen ömlöttek a könnyeim és nem tudtam megálljt parancsolni nekik. 

- Hé! - felemelte a kezét és próbálta letörölni a könnyeimet, de nem nagyon sikerült. - Ne sírj… ennek így kellett lennie - halványan elmosolyodott, de az arca egyre sápadtabb lett és csak gyengéden mertem cirógatni, nehogy még több fájdalmat okozzak neki.

- Egy olyan jövő, amiben te nem vagy benne… egyszerűen elképzelhetetlen. Nem fogom kibírni… 

- Sss… ne mondj ilyet… - fájdalmas köhögés szakította félbe, de legyűrte és lassan folytatta. - ezzel szívességet teszel mindenkinek.