Maffiába kényszerítve (BEFEJEZETT)

Műtét

***David Peterson***
Egész nap az irodában ültem és csináltam az átkozott papírmunkákat. Szervezkedtem és megoldottam minden problémát. Már órák óta ott voltam, amikor kopogás hallatszott.
-Szabad.-kiáltottam ki, de továbbra is a papírokat figyeltem.
Az ajtó kinyílt és magassarkú hangja ütötte meg a fülemet.
-Hát szia.-hallottam meg a hangját annak a nőnek, akit pokolra kívánok.
Fejemet felkaptam és rá pillantottam.
-Te mit keresel itt?-álltam fel idegesen.
-Téged.-jött az egyszerű válasz és közelebb jött mosolyogva.
-Engem csak ne keress. Látni se bírlak.-néztem dacosan a szemébe.
-Ugyan mackókám.-jött közelebb és megakart ölelni.
El taszítottam magamtól.
-Takarodj innen!-emeltem fel a hangomat.
-Ennyire nem változhattál meg.-jelentette ki szomorúan.-Tudom, hogy még mindig szeretsz.
-Nem szeretlek.-válaszoltam.-Van már feleségem és én csak őt szeretem-húztam ki magamat.
-Biztos nem szereted azt a nőt.-vigyorgott rám.-Tudom, hogy nem felejtettél el. Emlékszel minden egyes eltöltött percünkre.-jött közelebb.
-A pokolra kívánlak. Remélem tudod.-vigyorodtam el.-Ha nem takarodsz el innen kidobatlak.
-Sosem tennéd.-tettem a vállamra az egyik kezét.
-Bármikor megtenném. Nem tudsz engem irányítani.-néztem mélyen a szemeibe.-Egy senki vagy. Egy utolsó kurva.-mondtam és láttam, hogy megdöbbent szavaim hallattán.
Nem érdekelt. Tudja meg, hogy hol van a helye. Egy undorító nőszemély. Undororom tőle.
Majd hirtelen nyílt az ajtó és a szerelmem döbbent arcával találtam szemben magamat.
-Ez nem az, aminek látszik.-szólaltam meg és azonnal el is löktem magamtól.
A szemei könnybe lábadtak. Látszott az arcán, hogy most valami megtört benne.
-Akkor mi?-remegett meg a hangja.
Linda felé fordult és kezet nyújtott neki.
-Linda vagyok.-mosolygott.-David az exem és most vissza jöttem, hogy felelevenítsük a múltat vigyorgott a szerelmemre az a nő.
-Ne higgy neki, kedvesem.-mentem közelebb hozzá.
A könnyek megállíthatatlanul folytak le az arcán. A szívem majd meghasadt, hogy így kell látnom.
-Ne gyere közelebb.-nyújtottam ki a tenyerét felém.
Nem akart közelebb engedni magához. Azt hiszi, hogy megcsaltam. Pedig erről szó sincs.
-Kérlek beszéljünk. Nem szeretem. Nekem nem kell.-mondtam neki.
-Az előbb nem ezt mondtad.-mondta a hátam mögül az a szemérmetlen.
-Nem mondtam neked semmit.-rivalltam rá.
-Ne hazudj a feleségednek.-röhögött.
-Ne higgy neki, szerelmem. Direkt csinálja.-mentem közelebb kétségbeesve.
Letörölte a könnyeit a kézfejével és úgy nézett rám.
-Nem érdekeltek. Csináljatok, amit akartok.-mondta ki és megfordulva siett ki a helyiségből.
Azonnal utána mentem. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy megcsaltam. Nekem csak ő kell.
-Várj már, Zoé.-sietettem utána
-Nem érdekelsz.-ordított
-Szerelmem.-kaptam el a karját.
-Eressz el.-mondta nekem háttal.
-Hallgass már meg.-fordítottam magam felé.-Nincs semmi közöm hozzá. Azért csinálja, hogy elhagyj.
-Az előbb nem úgy tűnt.-rántotta ki a kezemből a kezét.-Hagyj békén.-nézett a szemeimbe.
-Nem hagylak békén. Nekem csak te kellesz.-mondtam a szemeibe
-Menj vissza Lindához.-nézett a szemembe.-Jó szórakozást.-figyelt a hátam mögé.
-Ez mind a te hibád-fordultam felé és ordítottam.-Ha miattad nem bocsát meg nekem akkor megöllek.-néztem mérgesen a szemeibe.-Dobjátok ki és soha nem akarom itt látni.-kiáltottam és kifelé szaladtam Zoé után.
Pont beszállt az autóba és elindult. Folyamatosan hívtam, hogy vegye fel azt a rohadt telefont, de nem nagyon akarta. Szóltam a biztonságiaknak is, hogy hozzák a kocsimat. Azonnal beszálltam és elindultam utána. Egyszer csak felvette a telefont.
-Hagyjál már.-szólt bele a telefonba.
-Nem hagylak, szerelmem.-mondtam.
-Menj vissza a nődhöz.-mondta nekem durván
Nem értte meg, hogy nem csaltam meg. Annyira fájt, hogy emiatt a nő miatt lett szomorú és azt hiszi nekem az kell.
-Engem nem érdekel ő.-mondtam
Nem válaszolt nekem semmit csak hallgatott, de én nem hagytam annyiban.
-Kérlek, szerelmem beszéljünk. Az nem az volt, amit láttál.
-Nem érdekel. Légy vele.-válaszolt.
-Hol vagy?-kérdeztem, hogy végre utolérjem.
-Mit érdekel az téged?-kérdezte flegmán.
-Elindultam megkeresni téged.
-Menj Lindához. Úgyis nagyon jól elvoltatok.
-Nem érted meg, hogy nincs közöm hozzá?-emeltem fel a hangomat.
Nem válaszolt ismét semmit. Hallottam egy hangos csapódás és a telefon sípolni kezdett. Imádkoztam, hogy ne történjen semmi. Egyre gyorsabban hajtottam, hogy megtaláljam. Próbáltam hívni, de semmi válasz nem érkezett. Egyszer csak tőlem nem messze két autót láttam, amik egymásba hajtottam. Az egyik Zoé autója volt.
Azonnal megálltam az út kellős közepén és szaladtam a kocsihoz. Alig bírtam kinyitni az ajtót, de sikerült. Ott feküdt a szerelmem a kormányon. A fejéből és a kezéből is ömlött a vér.
-Valaki hívjon egy mentőt.-kiabáltam el magam.
A könnyeimmel küszködve próbáltam kiszedni a kocsiból. A légzsák nem nyílt ki valamiért. Kikapcsoltam az övét és kiemeltem a járműből.
-Ébredj, szerelmem.-tettem le a földre és fejét az ölembe tettem.-Kérlek..-hullott le az első könnycsepp az arcomról.-Nem akarlak elveszíteni, szerelmem.-pusziltam meg az arcát.
Semmire se reagált. Csak feküdt és nem csinált semmit. Időközben a mentők is odaértek hozzánk. Megkérdezték tőlem, hogy ki vagyok és, hogy mi történt.
Azonnal hoztak egy hordágyat és felfektették rá. Tolták is be a mentőautóba. Én is felálltam és siettem az autómhoz mikor egy idős nő hozzám szólt.
-Fiatalember, a hölgynek a táskája.-szaladt utánam.
-Köszönöm.-vettem el a kezéből és azonnal szálltam az autómba.
Az anyósülésre dobtam a táskát és indultam is mint a bolondok. A mentő után mentem rögtön. Eszembe jutott, hogy szólok anyáéknak is. Első csengésre felvette.
-Szia, fiam.-szólt bele kedvesen.
-Anya.-szóltam bele rekedt hangon a könnyeimmel küszködve.
-Történt valami fiam?-aggodalmaskodott.
-Zoé karambolózott. Most megyek a mentő után.-válaszoltam és még az útra se nagyon tudtam koncentrálni.
-Azonnal indulunk.-nyomta le a telefont
Odaértünk a kórházhoz. Az első helyen leparkoltam és szaladtam a mentőhöz. Velük együtt siettem. Egy doktor is csatlakozott időközben a mentősökhöz.
-Nem jöhet tovább.-nézett rám.
-A férje vagyok.-néztem rá dacosan.
-Értem, de meg kell vizsgálnunk.-válaszolt és faképnél hagyott.
-Engem nem érdekel. Én megyek.-mentem a doktor után, de két mentős megállított.-Eresszenek el!-kiáltottam rájuk.-Nem tudják kivel állnak szemben?-néztem csúnyán rájuk.
-Fiam!-kiáltott rám anya.
Megfordultam és odamentem átölelni. A nyakába borulva sírtam. Majd megjelent az apám és James is.
-Nem sokára itt vannak Amandáék is.-szólalt meg apa.
-Én nem élem túl, ha történik vele valami.-néztem mélyen anyámnak a szemeibe.
-Nem lesz vele semmi baj.-válaszolt és megsimogatta a hátamat.-Mi történt?-ült le velem egy székre.
-Eljött a klubba és azt hitte megcsalom, mert egy csaj rám akart mászni és nem hitt nekem.-sütöttem le a szemem.
-De igaz nem csaltad meg?-kérdezte meg apa.
-Nem.-néztem mélyen a szemeibe.
Egy fiatal nő a recepciótól odajött felvenni Zoé adatait, amiket lediktáltam neki.
Fel-alá járkáltam és vártam, hogy kijöjjön az orvos. Fél óra múlva érkezett is. Azonnal odasiettem mellé.
-Mondjon valamit!-szóltam rá erélyesen.
-Nos, vérre van szüksége. Nagyon sok vért veszített. Eltört az egyik bordája és kapott egy enyhébb agyrázkódást. Egy kisebb operációt végeznünk kell.-sorolta az orvos.-A babáért pedig megteszünk mindent.-mondta ki én pedig sokkos állapotban álltam előtte.
-Baba?-kérdeztem döbbenten.
-Igen, terhes a hölgy.-válaszolt.-Most pedig, ha megbocsájtanak mennem kell szólni, hogy készítsék a műtőt.
Hirtelen megszólalni se tudtam. Csak álltam mereven.
-Nem veszíthetem el őket.-mondtam a családomnak háttal.
-Minden rendben lesz.-veregette meg a hátam apa.
-Felépül a kisunokánkkal együtt.-mondta anya.
-James.-fordultam a testvérem felé.-A kocsiban van Zoé táskája. Behoznád?-kérdeztem
-Persze.-válaszolt.
A kocsikulcsolt odadobtam neki és már ment is.
-Gyere üljön le.-fogta meg a vállam apa.
Hallgattam rá és leültem egy székre.
-Nem is tudtad, hogy terhes?-kérdezte.
-Nem.
Magam elé meredve ültem és vártam, hogy valaki mondjon valamit Zoéról.
-Ha elveszítem őket akkor én sem akarok tovább élni.-temettem a kezembe az arcomat.
Anyám nyugtatóan a hátamat simogatta. Nem sokára visszaért James.
-Köszönöm.-nyújtotta felém a táskát.
Ki cipzároztam és a pénztárcája mellett ott volt egy ultrahangkép. A képen a mai dátum állt és körülbelül azelőtt készülhetett 1 órája miután meglátogatott. Szóval ő, ezért jött a klubba hozzám úgy, hogy nem is szólt.
-Ezért sietett hozzám.-néztem a képet megbabonázva
Akkor tudatosult bennem, hogy apa leszek. Meg teszek minden tőlem telhetőt, hogy felépüljön a szerelmem és a gyerekem. Utána úgy fogok rájuk vigyázni mint még soha senki.
-Hívjátok fel Dr.Stewartot és mondjátok neki, ha élni akar azonnal ide jön.-mondtam még mindig a a gyermekemet bámulva.
Ő a legjobb orvos ebben az országban és mindig ő kezelt minket.  Ő az a személy, aki tud segíteni Zoén.
Az a ficsúr, aki nem rég jött ki a feleségem vizsgálójából fel-alá járkált és konzultált sok mindenkivel.
-Szóljatok annak, hogy várja meg a doktort.-böktem a doki felé a képet a zakóm belső zsebébe tettem.
James ment oda szólni neki. Látszott rajta, hogy nem tetszett neki, de nem akart ellenkezni.  Egy órán belül, amit járkálással töltettem megérkezett a doktorúr és a csapata.
Azonnal oda jöttek hozzánk. Mindenkit köszöntött.
-Doki,-fordultam felé.-mentse meg őket.-mondtam keserűen.
-Azon leszek.-válaszolt és már tovább is ment.
Ment felkeresni a másik orvost, akivel beszéltek és körülbelül 10 perc után kitolták Zoét. Én azonnal odarohantam hozzá.
-Minden rendben lesz, szerelmem.-pusziltam meg a homlokát.
Tovább vitték egyenesen a műtőbe és nekünk ott kellett várakozni. Időközben Mason és Amanda is odaért. Teljesen össze volt törve a sógoróm.
-Ha valami baja lesz nekik akkor nem állok jót magamért.-jött felém.
-Szerinted én azt akarom, hogy bajuk legyen?-mentem én is közel.
-Fiúk, álljatok le.-állt közénk a húgom.-Ne csináljátok. Mindenki Zoéért és a kicsiért aggódik.
Csend telepedett közénk. A szüleim csak ültek mellettük meg James állt. Amandaék tőlem messzebb álltak.
Teltek a percek és csak vártunk. Eltelt fél óra, de senki nem ment be és nem jött ki. Az édesapám egy pohár kávét nyújtott felém, de nem kértem. Csak járkáltam és vártam, hogy valaki jöjjön már ki és mondjon valamit.
-Nem igaz, hogy nem képesek semmit mondani.-dühöngtem.
Újra fel-alá kezdtem járkálni és csak telt az idő. A műtőajtót figyeltem, hogy mikor lép már ki valaki. 20 perc után egy ápoló sietett ki.
-Mi történt?-siettem oda rögtön.
-Kérem engedjen, mert komplikáció lépett fel.-válaszolt és sietett is.
Meg sem tudtam szólalni. Anya sietett mellém.
-Engedj.-szóltam rá.
-Nem lehet bajuk.-mentem a közeli asztalhoz és felborítottam.
A falat kezdtem idegességembe ütni miközben a könnyeim ezrével hullottak. A földre rogytam és a kezeimbe temettem az arcomat.
A húgom oda akart jönni hozzám, de mondták neki, hogy hagyjon. Nem tudom meddig ülhettem a padlón, de arra eszméltem, hogy apa és James jön mellém és felállít.
-Mason.-szóltam oda neki. Szemei könnyesek voltak.-Én nagyon szeretem és nem akarom elveszíteni.-hangom megremegett.
-Én sem akarom elveszíteni.-állt fel és megölelt.
Még fél órát kellett várni mire kijött az a fickó meg Dr.Stewart. Oda jött hozzánk és elkezdett beszélni.
-A műtét közben leállt a szíve, de stabilizálni tudtok. Sikerült mindent és a gyermeket is megmentettük.-nézett a szemeimbe.
-Hálás vagyok, doktor.-nyúltam bele a zsebembe és egy bizonyos összeget a köpenyébe mélyesztettem.-Mikor láthatom?-kérdeztem azonnal rá.
-Hamarosan kifogják tolni. Most megfigyelésre fogják vinni és maximum, ha felkel beengedhetlek hozzá, de csak fél óra.-válaszolt.-Holnap pedig, ha jobban lesz lefogják vinni egy kórterembe és látogathatjátok.
-Nem vihetjük át a doktorúr kórházába?-kérdeztem
-Még nem lehet szállítani és hidd el, hogy itt is nagyon jó helye van. A recepción meg lehet beszélni, hogy külön szobába is tegyék.-mondta
Majd elköszönt tőlünk és tovább is ment. A szüleim mentek a recepcióra intézkedni. Közben kitolták Zoét. Liftbe tolták és onnan nem tudom merre.
Elsétáltam az automatáig és vettem egy kávét. Csak a felét tudtam meginni, mert nem kellett. Csak telt újra az idő és nem szólt senki semmit.
-Nyugodtan menjetek haza pihenni.-néztem a szüleimre.-Biztos fáradtak vagytok már nyolc óra múlt.
-Igazad van, apádnak pihennie kell.-válaszolt anya.
-Holnap korán jövünk, de te is menj haza.-mondta apa.
-James, te is menj pihenni majd úgyis beszélünk.
Csak bólintott. Elköszöntem tőlük és már mentek is. Még szóltak, hogy ha felébredt értesítem őket.
Miután elmentek rá 15 percre jött szólni a doktor, hogy ébren van Zoé. Elkísért egészen addig a szobáig, amiben fekszik. Zöld köpenyt kellett felvennem, a fejemre is sapkát és a cipőmre is kellett húznom zsákot és szájmaszkot is fel kellett venni.
Majd beengedett hozzá. Az egyik karjába az infúzió volt bekötve. A gépek csipogása töltötte meg a szobát.
-Szia.-sétáltam az ágyához.
Erőtlen volt és fáradt.
-A babám?-kérdezte aggódva.
-Jól van. Ne aggódj.-mosolyogtam rá
-Menj el.-mondta rekedt hangon.
-Nem, szerelmem.-vettem le a számról a maszkot.-Szeretném, ha végig hallgatnál.
-Nem akarlak.-hunyta be a szemét mikor megmozdult.
-Fáj valamid?-kérdeztem aggódva.
-Az oldalam kicsit.-válaszolt és mély levegőt vett.
-Azért, mert eltört egy bordád.-válaszoltam neki.
A kezéhez nyúltam és bármennyire akarta elhúzni nem bírta, mert le volt gyengülve.
-Mit akarsz?-nézett rám csúnyán.
-Figyelj, kedvesem.-kezdtem el.-Nekem Linda a múlt, amit neked is elmeséltem. Nem tudom, hogy miért jött oda hozzám. Amúgy előtted érkezett nem sokkal, de próbáltam elzavarni, de nem ment.
-Higgyem is el?-kérdezte felhúzott szemöldökkel
-Mikor te elrohantál akkor is kidobtam és esküszöm a gyermekünk életére, hogy nem történt semmi közöttünk és nekem nem kell.-néztem mélyen a szemeibe.
-Komolyan mondod?-kérdezte meg tőlem.
-Komolyan, szerelmem.-pusziltam meg a homlokát.-Sosem cserélnélek le senkire.
Az arcán egy halvány mosoly jelent meg.
-Remélem is, mert gondjaid lennének.-mondta
-A gyermekünkre esküszöm, hogy mindig melletted vagyis akarom mondani mellettetek leszek.
-Nem így akartam, hogy megtudd, hogy terhes vagyok.-mondta szomorúan.
-Semmi baj, szerelmem.-pusziltam meg.-Csak épülj fel nekem.-mosolyogtam rá.-Mostantól nagyon fogok vigyázni rátok.
-Köszönöm.-érzékenyült el
-Elmeséled milyen volt látni?-vettem elő a pici képét
-Csodálatos volt.-mosolygott rám fátyolos szemmel.-Annyira jó érzés, hogy anya leszek, hogy el sem tudom mondani.-gurult le egy könnycsepp az arcán.
-Minden vizsgálatra elfoglak kísérni.-jelentettem ki.
-Jó.-nevetett fel.
Már nem sokat tudtunk beszélgetni, mert jött a doktorúr és mondta, hogy most már menjek ki. Még elköszöntem tőle majd vissza mentem a húgomékhoz.
Ők türelmesen vártak rám. Elmeséltem a fejleményeket. Amy mondta, hogy értesítette a szüleinket, hogy Zoé felébredt.
Mondtam nekik is, hogy most már menjenek haza, mivel későre jár. Nagy nehezen, de belementek.
-Sziasztok.-mondtam mikor már indultak.
-Szia.-fogott kezet velem Mason.
-Szia, bátyus.-ölelt meg a húgom.
Megvártam még kisétáltak és vissza mentem oda, ahol a feleségem fekszik.
Az ajtóval szemben lévő székre leültem és csak ültem magamnak. A fejemet a falnak döntöttem. Egy idő után észrevettem, hogy alig bírok már ébren maradni. Pillanatokon belül el is aludtam.