Maffiába kényszerítve (BEFEJEZETT)

Vége

Fejemet a hideg falnak támasztottam. Egész éjszaka egy szemhunyásnyit se aludtam. A hajam csupa víz volt, a szemeim pedig ki voltak sírva.
Elárultam azt a férfit, akit szívből szeretek. Azt, aki szívből szeret engem. Örökre elfogom veszíteni mihint kijutok innen.
Még az éjszaka folyamán bejött hozzám. Azt mondta, hogy figyelni fog és, ha megszegem az alkut, akkor meg fogja ölni a szemem láttára.
Ez a férfi egy utolsó rohadék. Neki senki nem jelent semmit. Csak a pénz létezik számára. Pénzre és hatalomra van szüksége. Ettől érzi magát valakinek. Ha ez nem létezne, akkor ő porba hullna. Térdre kényszerülne és megtapasztalná mi is az a fájdalom. A fájdalom, ami a mellkasomat szorítja. Amit én élek át jelenleg.
Érzem, hogy ez fel fog emészteni engem. Mégis elviselem ezt a mérhetetlen fájdalmat mint azt, hogy neki bármi baja essen vagy megölje. Inkább szenvedek én, de ezzel az a baj, hogy ő is szenvedni fog. Ezt eltervezte. Tudta jól, hogy én vagyok a gyengepontja és velem tudja csak térdre kényszeríteni. Tudta, ha én nem vagyok mellette nem fogja semmi se érdekelni.
Ha nem érdekli semmi, akkor pedig minden az övé lehet. Minden, amire vágyott. Bármi áron képes volt megszerezni.
Utálom őt, amiért egy ilyen döntés elé állított. Utálom magamat, amiért az életébe kerültem. Én vagyok a legnagyobb hibás. Ha én nem vagyok akkor ő nem szenved.
-Szia, Csipkerózsika.-sétált be mosolyogva egy tálcával
Rápillantottam majd újra előre meredtem. Nem akartam látni. Nem voltam kíváncsi rá.
-Menj ki.-mondtam erőtlenül
Hangom halk volt és rekedt. A sok sírás teljesen rekedté tette.
-Csak reggelit hoztam.-tette le az ágyra.-És azt szeretném tudni, hogy még mindig áll e az alku.-kapta el az állam és fordított maga felé
-Igen.-néztem a szemébe és el löktem a kezeit
-A férjed pár óra és itt lesz.-mosolygott rám-Addig én eltűnők.
Nem szóltam rá semmit. Pár óra és találkozunk. Pár óra múlva szíven kell szúrnom. El kell hagynom a szerelmemet, a gyermekem apját. Az éppsége érdekében kell megtennem.
Annyira őrült ez a fickó, hogy bármire képes. Nem akarom kitenni ilyen veszélynek az életem másik felét.
Bele fogok őrülni ebbe az egészbe. Fejemet a kezembe temettem és utat engedtem a könnyeimnek.
Kezemet a hasamra vezettem.
-Sajnálom, kicsim.-suttogtam.-Annyira sajnálom.-potyogtak a könnyeim
Nem bírtam már ezt az egészet. A tálcát lelöktem az ágyról. Nem akarok enni. Nekem nem kell semmi. Főleg nem tőle. Ne higgye azt, hogy bármit is elfogadok ezután tőle.
Egy idő után álomba sírtam magamat. Hangokra ébredtem fel. Szívem ezerrel kezdett el dobogni, ahogy lövéseket hallottam meg.
Majd meghallottam az ő hangját. Hirtelen kinyílt az ajtó és itt állt előttem. Hatalmasat kellett nyelnem.
Rohant hozzám.
-Drága egyetlenem.-ölelt magához.-Nagyon hiányoztál.-puszilgatta a hajamat
Rá pillantottam. Neki is ugyan olyan fátyolosak voltak a szemei.
-Most pedig haza megyünk.-emelt fel
Nem ellenkeztem. Utoljára még közel akartam magamhoz érezni. Fejemet a mellkasára döntöttem.
A napfénytől be kellett csuknom magam. Pár perc múlva szoktam meg csak, de addigra egy autóba ültünk.
-Kedvesem.-ringatott az ölébe.-Annyira sajnálom, hogy ezt át kellett élned.-simogatta az arcomat
A szívem szakadt meg miatta. Összeszorult a szívem, ahogy arra gondoltam, hogy nem sokára el kell hagynom a házat.
Keserves zokogásba törtem ki.
-Shh..-nyugtatott.-Most már minden rendben
Ha tudnád, hogy semmi sincs rendben. Ha tudnád, hogy nem sokáig lehetünk egymáshoz ilyen közel. Ha tudnád, hogy már nem sokáig érezhetlek. Nem sokára összefogom törni a szíved, amiatt a gazember miatt. 
Egész úton egy szót sem szóltam hozzá. Nem mertem. Tudtam, hogy elárultam és erre nincs bocsánat.
A házba is az ölébe vitt. A nappaliba ott ült az öcsém, Amanda és James. A szüleik biztos otthon vannak. Elszorult a szívem.
-Most hagyjátok.-suhant el velem
Egyenesen az emeletre vitt fel. Lefektetett az ágyra.
-Kérlek, szólalj meg.-simogatta meg az arcomat.
Nem szólaltam meg. Helyette felálltam az ágyból. Erőtlenül botorkáltam a gardróbba.
-Mit csinálsz?-jött utánam
Egy bőröndöt vettem elő és elkezdtem bele pakolni néhány ruhát.
-Zoé!-kapta el a karom aggódva
Kitéptem a szorításából. Még néhány szükséges dolgot belepakoltam és becipzároztam. A táskát a vállamra vettem és szembe megálltam vele.
-Elmegyek.-nyeltem egy nagyot
Az arcán a megdöbbenés és a félelem futott át.
-Mi?-szólalt meg
Ránéztem és elsírtam magam.
-Elmegyek.-ismételtem meg és elkezdtem húzni a bőröndöt
Ledöbbenve állt, de az a döbbenet nem sokáig tartott.
-Állj már meg, Zoé-fogta meg a karomat
-Eressz el!-sziszegtem a fogaim között
Nem mertem ránézni. Nem értette a helyzetet. Én pedig nem mondhattam semmit. Újra elindultam le a lépcsőn.
-Ezt mire véljem?-állított meg magával szemben a folyosón
-Ennyi volt, David.-néztem a szemeibe.-Vége.-húztam le a gyűrűt az ujjamról.
A kezébe nyomtam.
-Mi?-kérdezte megsemmisülve
Sajnálom szerelmem. Nagyon sajnálom, de nem tehetek mást.
-Nem bírom tovább.-sírtam el magam.-Nem tehetem ki a gyerekemet ilyen veszélyeknek. Ha tudom, hogy egy ilyen emberhez megyek hozzá akkor nem teszem.
Féltem a szemeibe nézni. Tudtam, hogy akkor nem bírnám ki.
-Ezt nem mondhatod komolyan.-fogta meg gyengéden a karomat.-Kedvesem, ezt nem teheted meg velem. Nem mehetsz el. Nem lehet vége.-mondta elfúló hangon. Sírt.-Tudod, hogy te vagy az életem és nélküled egy percet sem bírnák ki. Kérlek adj egy esélyt.-nézett könyörgően a szemembe.
-Nem.-mondtam rá sem nézve.-Ez volt az utolsó csepp. Végeztünk.
-Nem..nem..nem-ölelt át.-Ne csináld ezt velem, Zoé.
-Tudod mit éltem át?-fordultam vele szembe.-Nagyon féltem, David.-mondtam szomorúan.-Befejeztem ezt az egészet és elszeretnék válni.
Teljesen lesokkolódott. Kihasználtam, ahogy millió darabokra hull szét. Kisiettem.
-Taylor.-mondtam erőtlenül.-Kérem hívjon nekem egy taxit.
-Erre nincs szükség. Haza viszem.-mondta és ment az autóért
Én addig lesétáltam a lépcsőm a bőrönddel együtt.
-Nem mehetsz el.-jött ki utánam
-David, hagyd hogy megnyugodjon.-kapta el a karját James.
-Sajnálom.-néztem a szemeibe.
A kocsi megállt előttem. Betette a bőröndöt és még utoljára rájuk néztem.
-Zoé, kérlek beszéljük meg.-tépte ki magát az öccse karjai közül
-Ezen nincs mit megbeszélni.-néztem rá.-Köztünk vége van mindennek.
-Nem lehet vége.-csapott az autóra.
-De vége lehet.-suttogtam és beszálltam az autóba.
Bezártam az ajtót. Egy pillanat múlva az öcsém szállt be mellém.
-Vigyen haza, kérem.-szólaltam meg.
-Zoé!-hallottam a hangját
Nagyon fájt, hogy ezt tettem veled, de muszáj volt. Nem volt más választásom. Az autó kigurult az útra és elindult haza. Lehúztam az ablakot, hogy némi levegőhöz jussak.
Csengett a telefonom. Előszedtem és feloldottam.
Ügyes, kislány.
Azonnal írtam is neki.
Dögölj meg!
Lehalkítottam és lezártam a telefont és vissza tettem. Újra előtört a keserves zokogásom. Mason magához húzott és átölelt.
Próbált nyugtatni, de sikertelenül.
Végre megállt az autó a házunk előtt. Kiszálltam és besétáltam. Mason jött utánam a bőrönddel. Egyenesen a szobámba mentem fel.
Lerúgtam magamról a cipőt és felfeküdtem. Összekuporodtam és úgy szorítottam magamhoz a takarót.
Hallottam, ahogy Mason bejön utánam és lesüppedt az ágy mellettem.
-Szeretnél beszélni róla?-simogatta a hátamat
-Nem.-mondtam erőtlenül
-Hozok neked teát, meg étel. A gyógyszereket se vetted be.
-Nem kérek semmit.-hagytam, hogy a könnyek végig folyjanak az egész arcomat
-Gondolj a babára.
Igaza van. Rá is kell gondolnom. Ő nem tett semmit és neki szüksége van táplálékra.
Eltűnt mellőlem és pár perc múlva egy tálcával tért vissza.
-Ülj fel.-mondta kedvesen
Felültem. Az ölembe helyezte a tálcát. Két harapást ettem csak a szendvicsből.
-Kérlek, egyél még.
Sóhajtottam és megettem a felét. Bevettem a gyógyszereket és vissza is feküdtem.
-Ne engedd be kérlek, ha ide jön.-mondtam a takarómat ölelve
-Miért?
-Ez így lesz a helyes. Nem akarom látni.-suttogtam
-Ezzel egyikőtöknek se teszel jót.-simogatta meg a vállamat
-Ezt kell tennem. Vége van, Mas.-suttogtam
Fájtak a kimondott szavaim. Késként fúródott mindegyik belém. Újra és újra megszúr engem és nem enyhíthettem semmivel sem a fájdalmat.
Tudtam, hogy ez a vége. Ennyi volt és nem tehettem mást.
A hasamra tettem az egyik kezemet. Elkezdtem simogatni.
-Hagyj magamra, Mason.-kértem meg
-Biztos?-kérdezte
-Igen.-válaszoltam
Becsukódott az ajtó, ami azt jelentette, hogy egyedül maradtam.
Szétestem végérvényesen.
-Sajnálom kicsikém.-suttogtam.
Tönkre tettem a férjemet. Az életet. Láttam szétesni. Előttem esett szét és miattam. Fájdalmas volt látnom az arcát. Ugyan úgy szenvedett, ahogyan én is.
Ezt sajnos nem tudhatja meg. Ezt nem szabad tudnia. Bántani akarná akkor Martin és ezt én nem fogom hagyni neki.
Újra álomba sírtam magam. Talán jobb is így.