You & Me

Two

Nate szemszöge

Néztem őt.
Figyeltem minden egyes mozdulatát, a legkisebb vonásait is. A szemét ahogy a fények játszanak benne, az arcát amikor észre veszi, hogy nézem és grimaszol, a száját ahogy széles mosolyra húzódik.
Csak néztem komoly tekintettel...mert az igazság az, hogy ilyenkor én vagyok a legboldogabb és egyben a legszomorúbb ember...

Amióta az eszemet tudom, mindig vigyáztam Diára. Mostanában már nem megy annyira. Féltem a kishúgom. Tudom hogy nincs jól, de mégis mosolyog. Itt mutatkozik meg az igazi erő. Szeretnék rajta segíteni, de bezárkózott. Nem beszél már velem.

Szerencsére ez az utolsó órám, és Diának is. Hazafelé beszélek vele, már ha el tudom kapni.
5 perccel az óra vége előtt felállok, lepacsizok Luke-al, és kisétálok a teremből. Nem foglalkozva a tanárral. Megállok Diáék terme előtt, de hamar tovább megyek. Sírást hallok a női mosdó felől. Igaz nem mehetnék be, de most pont nem érdekel. Az ismerős sírás egyre erősödik.
-Miért? Miért kellett megszületnem?-hallom Dia elfulló hangját.
Beljebb megyek.
-Én örülök hogy itt vagy.-szólalok meg halkan. Mikor húgom meglát erőteljesen letörli arcáról a könnyeit és mosolyogva fordul felém. Úgy néz ki mintha nem is sírt volna. És az a mosoly.. Mintha ő lenne a világon a legboldogabb ember.. Tökéletesen meg tudja téveszteni az embereket, néha szerintem még magát is..
-Dia? Minden rendben?-lépek hozzá közelebb.
Megfogom vállát és aggódóan pásztázom arcát. Felemeli fejét, ezzel szemembe nézve.
-Persze!-jelenti ki, és még hatalmasabb mosolyt varázsol az arcára.
Minden szó nélkül erős ölelésembe vonom. Nem akarom őt elengedni.
Dia könnyei percek alatt elásztatják a pólóm vékony anyagát.
-Sajnálom hogy nem voltam melletted..-suttogom hajába.
-Hülye!-üt a mellkasomba Dia.
-Áuch.-nevetek fel.
-Nate! Ne butáskodj! Mindig mellettem voltál..-Dia hangja elhalkul a végére.
-Ez nem igaz!..-rázom rosszalóan a fejem, bár ezt ő nem láthatja.
-Gyere hugi, menjünk haza.-engedem el.
Elkapva a kezét húzom magam után. A folyosón hirtelen csend lesz amikor kilépünk a mosdóból.
-A francba! Nate, nem tudják hogy testvérek vagyunk! Azt fogják hinni hogy járunk..-suttogja nekem Dia.
-Megoldom. Amúgy meg kit érdekel? Azt hisznek amit akarnak!-sóhajtok.
-Gyere hugi!-szólok hangosan átkarolva Dia vállát.
Hirtelen suttogni kezdenek mögöttünk, mellettünk, és úgy mindenhol.
-Szia hugi!-karolja át Dia vállát Luke is.
Luke-nak Dia mindig is olyan volt mintha a huga lenne, mivel elég sok időt tölt nálunk. Luke részeg fejét is Dia ápolgatta nem is olyan régen. Még nagyobb hangzavar támad. Figyelő szempárok kísérik végig az egész utunkat.
Ahogy messzebb érünk az iskolától Diából egy hatalmas sóhaj szakad ki.
-Jézus.. Mit fogok én ezért még kapni..-suttog halkan.
Luke és én is érdeklődve nézünk rá. Viszont Dia nem válaszol, csak lehajtott fejjel legyint. Nem értem mi folyik itt, de utána kell néznem! Szerintem Luke-al ugyan arra gondolhattunk. A fiú rám emeli tekintetét és biccent, majd megszólal.
-Srácok én léptem. Majd később átmegyek.-intézi felénk szavait.
Megöleli Diát, majd kezet fog velem.
-Sziasztok!-indul el vissza a suli irányába.
-Csá.-köszönök neki.
Dia csak halkan elsuttog egy sziát. Csendben sétálunk tovább egy ideig, majd megszólalok.
-Dia?-szólítom meg a mellettem lévőt.
-Hmm?-kapja rám hirtelen a tekintetét.
-Mit értesz az alatt hogy, idézem; “Mit fogok én ezért még kapni”?-nézek rá, választ várva.
Dia nyel egy hatalmasat, majd megtorpan. Megállok vele szemben, figyelve minden mozdulatát és rezdülését. Lassan lenyúl pólója aljához és felhúzza azt.
-Mindig mindenért kapok valamit..-suttogja halkan.
Alig hallom meg erőtlen hangját, de most van ami ennél jobban érdekel. Hangtalanul követem végig az oldalát és hasát borító hegeket és vágásokat, és az azokat elfedő hatalmas lila és kék foltokat.