You & Me

Fortysix

Dia szemszöge

Újra vissza kell rázódnom az életembe. Éppen elég idő esett ki ahhoz hogy elfelejtsek dolgokat. Bár még mindig fáj a golyó okozta seb, már egyáltalán nem vészes. Igaz még nem mentem vissza dolgozni, de ha minden jól megy két hét múlva újra munkába állok. Addig is itthon látom el a dolgokat. Rendszeres főzök és mosok, néha takarítok is, de az sokszor Natere marad, mert nem bírok nehezet emelni vagy nyújtózkodni. Most is éppen a porszívóval küzdök, a cselekedetemet a csengő hangja zavarja meg. Valaki ráfeküdt a csengőre.
-Megyek már!-ordítok az emeletről.
Amilyen gyorsan csak tudok leszaladok a lépcsőn és szélesre tárom az ajtót. Meglepődök amikor két kar körém fonódik, tehetetlenül lógatom magam mellett kezeimet.
-Szia!-enged el Amy.
-Szia, gyere be!-lépek hátrébb.
Ahogy belép bezárom mögötte az ajtót és a konyhába megyek. Leülünk az asztalhoz, de egyikünk sem szólal meg. Végül én töröm meg a csendet.
-Minek köszönhetem a látogatást?-mosolygok rá.
Ez nem az őszinte mosolyom, sokkal inkább a zavart és értetlen.
-Hallottam hogy mi történt, és a városban voltam, gondoltam benézek.-bólint egy aprót.
-Szóval mi a helyzet? Mi történt? Hallottam hogy az apád volt, de miért?-kérdez rá mindenre ami hirtelen eszébe jut.
Szokás szerint fel van pörögve, semmit sem változott. Bár több mint fél éve láttam utoljára, mégis tisztán emlékszem rá, de már nem bízok benne. Minden szó nélkül elhagyott engem.
-Hát, ez hosszú..-rántok vállat.
Elfordítom a fejem és kinézek az ablakon. Nem szándékozok többet mondani. A szemem sarkából ránézek. Halkan felsóhajt, majd mint aki mindenre rájött savanyúan elmosolyodik.
-Te már nem bízol bennem..-suttogja.
Némán megrázom a fejem, ezzel igazat adva neki.
-Megértem, azt hiszem jobb lesz ha most megyek..-áll fel a székről.
Kikísérem az ajtóhoz, és pont ahogy kilép szembe találkozik a srácokkal.
-Sziasztok!-köszön hangos.
-Szia!-köszönnek vissza.
Mosolyt erőltet az arcára és továbbmegy. Ellépek az ajtótól és visszamegyek a konyhába. Engedek egy pohár vizet és egy fáradt sóhaj kíséretében meg is iszom azt.
-Hogy hogy itt volt Amy?-hallok meg egy hangot mögüllem.
Lassan megfordulok és Luke-al találom szembe magam. Aprót rántok a vállamon.
-A városban járt, és benézett.-válaszolom szűkszavúan.

Egyedül vagyok, utálom magam és elfáradtam. Unom már hogy visszakapok valamit, és helyette elvesznek valami mást, unom a veszekedést, a mindennapokat, az életem. Belefáradtam a folyamatos küzdelembe. Az alkohol sem segít és a zene kattogása sem hosszútávú. Semmi sem az. Újra és újra végiggondolom, de sajnos semmi sem lesz jobb. Sokadjára meghúzom az üveget és hangosabbra veszem a zenét. Hátha egyszer végre hangosabb lesz a gondolataimnál. Luke ismét bejön a szobámba, de most lehalkítja a zenét és mellém ül. Ahogy elhallgat a zene feltűnik hogy milyen hangosan kapkodom a levegőt. Mintha úrrá lenne rajtam a pánik és rohamom lenne, de nem pánikolok. Már régóta nem..
-Jól vagy?-nagy kezét térdemre simítja.
-Már hogy lennék jól?-nevetek fel kínomban.
-Kurvára nem akarok itt lenni! Újra ugyanoda jutok. Megint elhagytak, és egyre jobban kezdem elfogadni hogy ez az én hibám. Mindenki elhagy én pedig egyszerűen nem tudok mit kezdeni a magányommal.. soha a büdös életben nem tudtam! Ezért vannak hegek a testemen! Erősen kétlem hogy bármikor is újra jól lennék! És minél tovább maradsz az életem része annál jobban magammal rántalak! Hát nem veszed észre?!-borulok ki teljesen.
Ordítok és dühöngök. Elvesztem az eszem, örültek módjára kezdek hadonászni. Mindent ami a kezem ügyébe kerül felborítok, lelökök és széttépek. Luke veti át rajtam karjait és fog le. Megfordulok a szorításában és a mellkasát kezdem ütni, amit szó nélkül tűr.
-Engedj el! Kérleehk..-bújok zokogva karjaiba.
-Soha nem foglak elengedni!..-suttogja.