You & Me

Fourteen

Vannak helyek ahol már nem történnek jó dolgok. Sőt talán még a nap is elfelejt sütni. A sötétség uralta magányos síksághoz tudnám most legjobban hasonlítani a szívem. Mint egy kihalt égitest. Élettelen világgal a lelkem helyén zuhanok a föld felé. Ma már sokadjára. Luke pillanatok alatt terem mellettem, de elkapni már ő sem tud. Ha megállíthatnám ezt a zuhanást, akár csak egy percre is, megtenném. Viszont már a saját testem felett sem tudok uralkodni. Itt már nem én irányítok.
-Dia..-tudom mit akar mondani.
Pont ugyan azt amit egy órával ezelőtt, ma már vagy tizedjére.
-Jól vagyok, nem kell orvos. Csak fáradt vagyok.-mosolygok rá.
Egyre kevésbé hisz nekem. Sőt szerintem már nem is hisz nekem. Kételkedik a szavambam, és azt hiszem ez a legjobb dolog amit tehet. Szívem szerint belezuhannék az ágyba, a fejemre rántanám a takarót és sírnék, de úgy igazán keservesen. Bömbölnék, ordítanék, addig amíg még jön ki hang a számon. Aztán keserves nyöszörgésbe kezdenék, a világ legnagyobb  fájdalmával a vállaimon, ami nem enged felkelni. Hatalmas súllyal szögezi testem a földhöz, elfojtja tőlem még a levegőt is. Nem érdemlem meg. Bármennyire is rossz volt a viszonyunk anyával az utóbbi időben, mégis szeretem. Már most hiányzik, pedig még itt van..

Zihálva kelek. Mint minden nap. Az ölelő karok most sehol sincsenek. Én zavartam el őket tegnap este. Kikelek az ágyból, és átcsoszogok Natehez. Még csak hajnali négy van, csodálkoznék azon ha nem a szobájában lenne, de szerencsére ott találom. A fal felé van fordulva és halkan szuszog.
-Nate..Natee.-lépek egyre közelebb hozzá.
Minden szó nélkül felemeli a takarót hogy bebújhassak mellé. Annyira megszokott cselekedet volt már ez, kiskorunkban is mindig itt kötöttem ki ha anyáék veszekedtek.
-Megint nem tudsz aludni?-nyitja ki fél szemét.
-Nem, hiányzik Luke..-fészkelem be magam Nate ágyába.
-Miért küldted el, ha tudtad hogy később úgyis szükséged lesz rá?-ölel át.
Igen, máris jobb. Hiányzott már a bátyám szeretete, bár az utóbbi időben megint olyan mintha minden a régi lenne. De ez közel sincs így. Most még jobban egymásra vagyunk utalva, mint akkor.
-Láttam a szemében a csalódottságot. És egyszerűen nem bírtam nézni. Utálom hogy mindenkinek csak csalódást okozok.-húzom össze magam.
Mintha Nate haragjától félnék, pedig erre semmi okom. Most is higgadt, mint mindig.
-Dia, Luke nem csalódott benned, ő csak aggódik érted, mint mindannyian. Teljesen kifordultál magadból.-szorít jobban magához.
-Ahj reggel átmegyek hozzá..-suttogom.
-Miért nem mész most?-kérdez baromi értelmesen Nate.
-Ennyire nem akarod hogy itthon legyek?-húzom fel a szemöldököm.
-De, jó ha itthon vagy. De lásd be, Lukekal jobban tudsz aludni, és én közel sem Luke vagyok.-világít rá a nyilvánvalóra.
-Igazad van.-sóhajtok, majd kikelek az ágyból.
Felöltözöm, felveszem a cipőm és már indulok is. Bár Luke nem lakik messze, kész megeröltetés eljutni odáig. Kinyitom az ajtót a Luketól kapott kulccsal, lerúgom a cipőt, és az emeletre veszem az irányt. Bekopogok a jól ismert ajtón és várom a választ.
-Gyere.-szűrődik ki halkan.
Benyitok, Luke az ágyán ül és hatalmas szemekkel néz rám.
-Én csak.. sajnálom az estit. Utálok csalódást okozni, és a szemeid folyton arról árulkodnak..-mondom a tőlem telhető leghangosabban, de még így is csak suttogás.
-Dia, én nem csalódtam benned, csak aggódom érted. Annyira elveszett vagy, napról napra egyre jobban hogy még látni is rossz. És az még rosszabb hogy nem tudok segíteni.-áll meg előttem.
-Csak legyél mellettem..-ölelem meg.